Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-01-26 / 4. szám
57 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 58 iiyi az értéke, amennyi abban a szeretet. Ezen a mérlegen pehely-könnyű sok megtanult munka, viszont nem egy jelentéktelennek tetsző szivesség nevezetes súlyúvá változik, mivelhogy tevésére a szeretet inditott. Ámde az apostol azt is jól tudja, hogy a szeretet önmagában soha sincsen az emberi szivben, hanem, hogy annak társai a hit, a reménység (I. Kor. 13. r.). Csak a hol a hit az Atyának szerelmével s a Eiu kegyelmével párosul, ott végezheti a szeretet fáradhatatlan szorgalommal munkáját, ott nem marad el annak áldása. Ezen keresztyén gondolkodásmód fentartója az ima; örök igazság tehát elődeinknek „Óra et labora“ jelszava, mely mig egy részről utal az égre, a minden élet és áldás kútfejére, addig más részről nem engedi felednünk munkánk színterét, a földet. Soha se bánja meg, ki e jelszó után indul ; üdvösebb tanácsot nem adhat utódainak sem. A munka igen nagy jelentőségű szó ugyan, de azért még sem esik rosszul azt mondanunk : „Hála Isten ! este van megint,mert ez a jóltevő nyugalom érzetét kelti fel s a becsülettel végzett munkára való viszszaemlékezést. Oh mily édes is a pihenés, melynek jó lélekismerettel, hivatalos kötelességünk megsértése nélkül engedhetjük magunkat át. Hogy a rendesen egyoldalú erőmegfe szitás után a pihenés jogosult is, arról, úgy hiszszük, velünk együtt meg van győződve mindenki. De ha mégis annyira munkában telhetetlen volna valaki, hogy ezt kétségbe vonná, azt utaljuk Isten két intézkedésére, melyek a pihenés jogosultságát igazolják, t. i. az éjjelre és vasárnapra. Munkálkodnunk kell, mig nappal vagyon, de az éj a pihenés ideje. Kötelességünk, hogy hat napokon munkálkodjunk és végezzük minden dolgainkat de a hetedik napon a mi Urunknak Isten minknek szombatja vagyon, semmi dolgot tehát azon ne tegyünk. Sőt egy lépéssel még tovább is mehetünk: a pihenés nemcsak jogosult, hanem kötelesség is. Ha elmulasztjuk a kellő időben való pihenést; ha az éjt nappallá, a vasárnapot hétköznappá teszük : ennek ár it előbb-utóbb egészségünkkel, munkaerőnk korai hanyatlásával fizetjük meg. A pihenésnek tehát ugyanaz a kötelesség forrása, mely a munkáé. Azért pihenünk, hogy azután felfrisült erővel foghassunk munkához, tehát hogy testünk és lelkünk képes legyen az Isten által ránk bizott munkára. Viszás dolog tehát, ha va/aki azt hiszi, hogy a pihenés időlopás, vagy a kötelességnek tág lelkiismeretű felfogása. Ki becsülettel hozzá látott munkájához, annak lelkiismerete nyugodt a pihenéskor is, mert Istenének és hivatásának szolgál, a midőn pihen, ha helyesen és czélszerüen osztja be s használja fel pihenés idejét. Az azonban áll, hogy a pihenésből jobban származhatik erkölcsi veszély mint a munkából. A munkában rejlő visszatartó nevelő elem nincsen úgy meg mindig a pihenésben. A munka, a nélkül, hogy észrevennénk, bizonyos korlátok közé szőrit, a pihenésben önmagunknak kell korlátozni magunkat. Szükség tehát folyton szem előtt tartanunk, hogy a pihenésben sem önmagunkéi vagyunk, hanem Istenünké és a mi Megváltónké, kiknek pihenésünkről is számot tartozunk adni ép úgy mint munkánkról. A pihenésnek legközvetlenebb természetes alakja az alvás, mely az ideg- és izomerők kimerültségéből származik, minek jele a napi munka után rendesen bekövetkező fáradtságérzet, s arra való, hogy erőink ismét felfrissüljenek. Mindnyájan tudjuk, hogy mennyire más szemmel nézzük a világot alkony beálltával fárasztó munka után, mint csendes álom után reggel & nap kibukkantakor. Szellemi és testi erőnknek, sőt egész életkedvünknek ez a naponkénti megújulása az isteni háztartás egyik csudája, kimondhatatlan jótéteménye, melyet sokszor oly közönbösen veszünk, holott pedig az elmélkedésre, a gondolkozásra kimerithetetlen anyagot nyújt. Ne fosszuk meg tehát magunk magunkat a nagy jótéteménytől. A ki fárasztó napi munka után enged magának elegendő éjjeli nyugalmat, annak nam árt a legmegfeszítettebb szorgalom sem ; de a ki e nyugalmat magától megtagadja, az életerejének tőkéjét fogyasztja. Nincs egészségtelenebb foglalkozásáéul annál, melyben pihenésre naponta csak egy-két óra szentelhető. Testünk épségének, egészségünk üdeségének megőrzése végett szükségünk van azonban olyan pihenésre is, melyben a szellemi szabadság jellege jobban kidomborul. A pihenés ezen neme a tudatos, szabad szórakozás. A munkának üdvös ellensúlyozása akkor van meg, -ha rendes időközökben lelki és ttsti erőink szabad játékának engedhetjük magunkat át. A munkában mindig van valami egyoldalú. Vagy kiválóan a testet veszi igénybe, s azt sem egyformán, hanem bizonyos izmokat vagy tagokat nagyobb mérvben, mint a többieket, vagy kiválóan a lelket, s itt megint a lelki életnek bizonyos oldalait, p. o. az értelmet, az emlékező tehetséget, a szám-, alak-, szín, vagy hangérzéket. Ha tehát testi s lelki erőnket a maguk összes egészében fennakarjuk tartani: a munka által megzavart egyensúlyt feltétlenül helyre kell állítanunk; szabadulnunk szakszerű foglalkozásunk szűk köréből, hogy legyen érzékünk minden iránt, mi az emberi szellemet foglalkoztatja. Az igazi pihentető szórakozás tehát mindenek előtt abban áll, hogy azok az erők, melyeket bizonyos irányú munkában kimerítettünk, nyugodjanak, s helyettük azokat foglalkoztassuk, melyeknek a hivatásszerű munkában teendő nem jutott. A földmi vés szerszámainak, házi eszközeinek öszszeigazitásával babrál; a tudós félre teszi könyveit s lekének oly szórakozást ktres, mely szakszerű foglalkozás körén kivül esik és igy tovább. A miből önkényt következik, bogy nem minden embernek ugyanazon szórakozásmód vagy pihenés való. Irányadó itt a testi szükséglet, az életkor, a hivatás, a lelki sajátosság. Valamint a munkánál csak egyes foglalkozásnemeket vettünk fel, úgy itt sem sorolhatunk fel mindent, hanem csak az átalános elvekre szorítkozunk. A szórakozésnemek között első helyen kétségtelenül a testi mozgás áll. Érzi ennek szükségét mindenki, még az is, aki testi munkával foglalkozik minek bizonysága a falusi — mindkét nembeli — fiatalság több**
