Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-10-04 / 40. szám
627 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 628 boldogító hatását, s maguknak sincs élő hitük, mely cselekedetekben nyilvánulna. Hirdetik a morált, maguk pedig szem elől tévesztve az apostol intését: „Mindenektől fogva te magadat például adjad a jó cselekedetekben,“ (Tit. H: 7.) a mint átlépik a temp’om küszöbét, azonnal lábbal tiporják azt, életükkel meghazudtolják a a Krisztusi elveket. Szeretetet, igazságot, békességet, isteni félelmet hirdetnek s ők, maguk embertársaik iránt, Isten iránt szeretetlenséggel, gyülölséggel, tiszteletlenséggel, igazságtalansággal viseltetnek. Természetes azután, hogy a kinek híveik közül volt egy mustármagnyi hite? nem bogy növekednék, hanem elvesz még csirájában. A legtöbben mint haszontalan szolgák csak azt teszik meg a hogy úgy, a mi szoros kötelességük, de abban sincs lélek, csak gépies robotmunkát végeznek, sőt még a legmagasztosabb foglalkozástól, az igehirdetéstől is húzódnak, lelki gyönyörűség helyett nehéz tehernek tartják a Krisztusnak szolgálni. Nem éhezik ama mennyei kenyeret, a ki a mennyből jött alá, hogy táplálja a mi lelkeinket az örök életre. Annál nagyobb hévvel futnak azután a testi kenyér után, úgy hogy némelyik lelkész inkább mondható lócsiszárnak, vagy gabonaszenzálnak, mint a reá bízott nyáj pásztorának, mert azt nem legelteti gyönyörűséges mezőkön. Természetes dolog azután, hogy igy nem hogy köveket, de még homokszemeket sem hord ahhoz a fönséges épülethez, melynek szegletköve a Jézus Krisztus. — Oh pedig mennyi száradni indult, vagy már egészen megszáradt tetemek, elszórt csontok vannak egyházi életünkben, a melyekhez Ezékiellel eként kellene kiáltani; „Ti megszáradt tetemek, halljátok meg az Ur beszédét!“ hogy azok azt meghallván, megelevenedjenek. Azzal mentegetik magukat, hogy az anyagi gondok bilincsekbe verik s megnyirbálják a lélek szárnyait is; jajveszékelnek, mint a kiknek reménységük sincsen, áhítoznak egy jobb kor után, de lelkiismeretüket kevesen kérdezik meg, vájjon megérdemlik-e azt is, a mivel birnak? A múltkoriban olvastam egy lapban, a hol Kállay Miklós lelkész azt állítja, hogy a tanítóság által teljesített munka jól meg van fizetve s a legnagyobb része nem érdemli meg azt a minimális fizetést sem, a melyet élvez. Nem tudom, ha eljönne a mennyei sáfár s számon kérné a végzett munkát a lelkészi kartól, hogy hánynak mondaná emez elismerő szavakat: „derék munkás valál, méltó vagy a magad bérére.“ De hát megengedve, hogy csakugyan békóba veri ama paizsos férfiú a lelket, kérdem, vájjon a mi dicső emlékű elődjeinek, a kik a hitbuzgóságnak örökké, ragyogó példái, a kik a kinpad, gálya, börtön rettentései közepette hirdették a Krisztus evangéliumát, duskáltak-e földi javakban, mentek voltak-e az anyagi gondoktól? Avagy már manapság veszített fényéből és melegéből ama ragyogó nap, a Jézus Krisztus ? Nem bizony! Ö most is milliókat éltet és táplál melegével, hanem mi fordítjuk el tőle fejünket, elvilágiasodunk, levetkőzzük a bibliai zománczot, az egy házias jelleget, a világi hatalmasok kegyét keressük, azok előtt; „lm arczunkra borulunk,“ de szégyenljük a Krisztus evangéliumát- Egyébként mi nálunk, úgy látszik, minden felé olthatatlanul lángol a hit tüze, virágzik az igaz vallásosság fája s árnyékában boldogan nyugosznak a gyülekezetek, mert hiszen nálunk sehol sem érzik szükségét az evangelizácziónak.— Én legalább figyelemmel kísérek minden ilynemű mozzanatot, de se nem hallottam, se nem olvastam, hogy az egy Körmendet kivéve, valami történt volna e tekintetben. Pedig hogy mily áldó hatása van ennek s mennyire megjutalmazott fáradtság, azt láthatjuk oly helyeken, a hol az evangélium tiszta éltető levegője járja át a tagokat. Most tehát, a midőn minden osztály, minden réteg megmozdul helyzetének javítására, érdekein :k megóvására, mozduljon meg tétlenségéből a lelkészi kar is, itt van a 12-ik óra, vegye kezébe a fegyvert, a Krisztus evangéliumát. Ezzel védheti meg, ezzel biztosíthatja legjobban saját érdekeit. Ha pedig a fenyegető veszély és saját jól felfogott érdeke sem állitaná sarokra a lelkészi kart, — a mi hogy nem történik meg, igen hihető, — jöjjön felülről a szelid nyomás^ mert bár igaz az, hogy a kényszermunka — kiváltképen a Krisztus egyházának építésében — nem sok áldást és jó gyümölcsöt teremhet, sokan lehetnek, a kik bátortalanságukban nem mernek hozzáfogni, mig ha a felsőbb helyről impulzust nyernek, hozzálátnak a magasztos munkához, de meg ha az által a sok zsibbadt, áléit lélek közül csak egyet is sikerül felrázni és megnyerni, már ez is nagy nyereség a Krisztus egyházára nézve.
