Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1896-09-06 / 36. szám

563

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

hitét többre becsüli hazájánál s mely előtt a protestántizmus kiirtása többet ért az ország alkotmányának megvédésénél.

Kétes értékű dinasztikus érzelem ez, amely* nek rendesen ott van a határa és vége, ahol a vakbuzgó vallásos érzés megsértve nem érzi ma* gát. Hisz csak jelen napjainkra kell hivatkoznunk, hogy e ragaszkodás becsét megitóljük. Az egyházpolitikai reformok hány és hány oly jelenséget hoztak napvilágra a katholikus sajtó hasábjain, amelyek legkevésbé sem egyeztethetők össze a törhetlen dinasztikus ragaszkodással.

Ily érzés sohasem fűzte az uralkodóházhoz sem a katholikosok másik részét, sem a protestánsokat. Az ő vonzalmuk a legtisztább ragaszkodás érzése vala, amely ellenértékűi követelte az uralkodóktól a nemzet szabadságának védőbástyájához, az alkotmányhoz és a törvényekhez való viszonos ragaszkodást. És ez érzetét tisztán megőrizte a mai napig is, midőn a koronás felség által szentesitett törvények előtt készség, gél meghajolni s a haza üdvéért még anyagi áldozatokat hozni is kész.

De nem bolygatjuk a jelen idők tüneteit» elég nekünk a múltra hivatkoznunk, hogy a pro* testántizmus honfiúi érdemeit megismerjük. Jogos büszkeséggel tölt el bennünket ezek tudata, de sohasem olyannal, hogy saját dicsőségünk fényében megvakulva a mások hazafias tetteit meg ne lássuk és értékük szerint ne méltányoljuk. Áthat mindnyájunkat a hazánkhoz való forró szeretet és azt a vágyat kelti föl bennünk: bárha nem keresnék azt, melyik vallás felekezet mennyit tett honáért, hanem e helyett arra törekednénk, hogy minden felekezet minden egyes tagja a legnagyobb oda adással önzetlenül szolgálná e drága hon üdvét!

De ha a milleniüm évében a vallási felbuzdulás a katholiczizmust arra késztette, hogy a honfiság terén szerzett érdemeit is fönnen ragyogtassa: nékünk protestánsoknak is kötélességünk, a történelmi igazság kedvéért is e nemű érdemeinket megemliteni és egybevetni ezt amazokkal.

Valóban „Kard foglalta el, kereszt tartotta fönn e hazát,“ csakhogy nem csupán a katholikus, hanem a protestáns kereszt is.

r. I.

5 64

Református jellem.

Tiltakozott a kath. egyház istentisztelete ellen, mely a népet a valódi kegyességtől megfosztja. A tévhit egyik főfészkében, Mária-Einsidel-ben paposkodott, hova nagyszámú buesujáró özönlött, az itt Ígért különös kegyelem reményében. A monda ugyanis csodás dolgokat hiresztelt e kolostor fölszenteléséről, mely Zwingli előtt mintegy 500 évvel történt. Midőn a püspök egy reggelen a fölszentelést akarta végezni, szózat hallatszott: „Megállj! angyalok szentelték fel e helyet.“ Maga Krisztus jött el éjjel a kolostor fölszentelésére, angyalok, apostolok és szentek társaságában. Innen a hit e hely különös szentségében, mely a bejárat föliratával együtt: „Itt teljes bünbocsánat nyerhető“, ide csalogatta a hivő lelkeket; különösen a felszentelés napján. Ily alkalmakkor Zwingli a szentirásra hivatkozva bátran prédikált a vakhit és babona ellen, nem törődve azzal, hogy predikácziója a kolostor jövedelmét csökkenti. Az igazságot többre becsülte a múló földi javaknál. A zarándokoknak, kik Mária-Einsidel-ben különös kegyelmet óhajtottak nyerni, azt hirdette, hogy Isten nem lakik kézzel csinált templomban, s hogy Istent lélekben és igazságban kell imádni. A divatos Máriacultussal szemben Isten parancsolatját hangoztatta: „Ne légyenek tenéked idegen isteneid én előttem.“ Az áldozat és bucsujárás ellen a Krisztus kegyelmével protestált: „Krisztus megfizette értünk a bűn zsoldját; aki tehát bűnbocsátót osztogat, az botor és istenkáromló.“ Ily alapelvek szerint reformálta Zwingli az egyházat Zürichben: szent „Nemijével megtisztította mindattól, a mit talán némelyek szép és jámbor dolognak tartottak, de a mi az igaz Isten tiszteletén csorbát ejthetett volna. „Ne csinálj te magadnak faragott képet és semmi hasonlatosságot azoknak formájokra stb. Ne hajolj meg azok előtt és ne tiszteljed azokat.“ Némely evang. keresztyének úgy vélekednek, hogy Zwingli túlságba ment a protestánsban: de mi örvendünk, hogy protestált. Nem emberi bölcselkedésből, hanem a szentirás alapján hangoztatta az ő „Nem“-jét. A szentiráshoz utalta a keresztyénséget. Nemcsupán a római papokat akarta megfosztani az állítólagos papi jogoktól, hanem azt is akarta, hogy minden egyes keresztyén Isten leikétől ihletett pap legyen. Kívánta, hogy mindenki prófétáihasson, s igyekezett is megvalósítani ezt Zürichben. A városi főtemplomban — meghatározott órákon — a szentirást tudósnak és tudatlannak nyilvánosan magyarázták; s nem csak a papoknak, hanem bárkinek is szabadságában állott véleményét nyilvánítani. Reformált egyházunk mind e mai napig hive — ne értsenek félre — ezen helyes kér. demokratikus szellemnek: ennél fogva tiltakozik minden hierakchikus törekvés ellen. — Isten dicsőségét komolyan akarja munkálni az általános papsággal.

De Zwingli nemcsak a római túlkapások ellen tiltakozott, hanem nyiltan felemelte „Nem“-jét az evang. egyház tévedéseié llen is. Az evang. keresztyének az úrvacsora tana felett meghasonlottak; Luther és Zwingli a marburgi disputatióban mint ellenfelek állottak egymással szemben. Zwinglit lelkiismerete kényszeritette, hogy protestáljon Luther tana ellen, mert nem látta abban Isten igazsgát; de nagynak bizonyult azáltal, hogy itt is