Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1896-08-23 / 34. szám

531

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

532

szükségletet képez, s ez által az ezen szükséglet fedezésére proponált tüzkárbiztositási pénztár alap maradványa körülbelül 800 koronára száll alá. Ha pedig 1899-re a teljes létszámot — 40 növendéket — állítjuk be a költségvetésbe, a 800 korona maradvány helyett 1200 korona hiány áll elő itt is.

Nem vigasztalóbb a helyzet a főiskolai pénztáraknál. Nem szólva az alumneumi pénztárról, melynél a segélyezés bármely pillanatban megszorithatása folytán nem kell hiánytól tartanunk: nézzük csak a főiskolai és tanári nyugdijegyleti pénztárt. Az egyik, mint föntebb irtuk, a 97-iki költségvetés szerint 1974 korona, a másik 1061 korona fölösleggel záródik. Úgy de az egyiknél — a főiskolai pénztárnál — nincs beállítva az építkezésre a tűzkár pénztártól fölvett kölcsön amortisationalis kamata, mely e fölösleget egy maga felfogja emészteni, másrészt a növendékek létszáma 350-re van fölvéve, s habár e fölvevés a jövő évre elég reálisnak látszik is, a kik tudják, hogy ezelőtt 5 évvel a növendékek létszáma 266 volt, szorongva gondolhatnak arra, mi történik az egész költségvetéssel, ha a növendékek száma csökkenik; hisz 30 növendékkel kevesebb a fölvett 350-nél: — s a költségvetés mostani alakjában is, az építkezési kölcsön kamatainak beállítása nélkül is, fölösleg helyett hiányt fog felmutatni.

A tanári nyugdíjpénztárnak 1061 korona fölöslege szintén könnyen csaphat át hiányba. A theologiai akadémiának két — 40 év óta szolgáló — érdemes tanára van, s ha ezek bármelyike nyugdíjba óhajtana vonulni — nem is szólva arról; hogy betegség a fiatalabbakat is kényszerítheti nyugdíjba menni vagyis a lehetőség a nyugdíjpénztár megterheltetésére ezeknél is megvan — a nyugdíjpénztár 1061 korona feleslege helyett 3000 korona hiány áll elő a költségvetésben; s e hiány fedezése maga után rántja a többi pénztárak — első sorban a főiskolai, azután a kerületi pénztárak feleslegeit.

Ne mondja senki, hogy túlsötéten festek; a számok melyeket felhoztam, megczáfolják e vádat. Egyetlen egy tárgy van, melynél a reális szükséglet előreláthatólag nem lesz akkora, mint a mekkorát a kerület kötelező Ígérete értelmében föntebb fölvettem, t. í. a tanítóképző intézeti növendékek segélyezése. Itt a legnagyobb valószi nüséggel mondhatjuk, hogy az állam által saját költségre" fölvett református képezdei növendékeken kívül nem lesz 40 református növendékünk, a kit segélyezni kellene, s igy az ezen szükséglet fedezésére fölvett 8000 korona egy része — és pedig valószínűleg jó nagy része megmarad, más szavakkal a tüzkárpénztár e czimen nem lesz igénybe véve, s tovább is maradványnyal záródhatik, különösen, ha a többi egyházmegyék is követik a tatai egyházmegye legnagyobb elismerésre méltó példáját, s a tanitóképezdei növendékek segélyezésére, a mely czimen még lehet a gyülekezetek és gyülekezeti tagok áldozatkészségére számítani — alapítványt vagy évi hozzájárulást nyújtanak.

De micsoda vigasztalás ez a többivel szemben ? Hiszen a többi pénztáraknál ott kisért a rém, hogy a folyó jövedelem elégtelensége folytán, mint ez a kerületi közpénztárnál s illetve a volt tartalékpénztárnál már három éve történik, a tőkéhez kell nyúlni a kiadások fedezhetésére, a minek a vége azután a pénzügyi tönkrejutás.

Még szomorúbb a kép, ha elgondoljuk, hogy a kerületi közpéztár 94 korona teleslege is csak akként állhatott elő, hogy az államsegély pénztárból közigazgatási kiadások czimen 7100 korona ide utaltatott át; e segély nélkül a kerületi közpéztár 7000 korona hiány nyal záródnék s menekülés nics más, mint vagy meghagyja az egyházkerületi közgyűlés az államsegély alap ezen czélra fordítását vagy emeli az egyházmegyék s illetve egyházak hozzájárulását a közigazgatási költségekhez és pedig minden lélek után körülbelül 2 krral. Akármelyik ujjúnkat vágjuk le, fáj az.

Smith Ádám, a „Nemzeti vagyonosodás“ halhatatlan nevű szerzője, a vagyonosodásnak egyedüli tényezőjét a takarékosságban találta. A nemzet gazdák kifogásolják azt az állítást, hogy a takarékosság volna az egyedüli eszköz a nemzeti jóllét előidézésében, s igazuk is vau, de azt hiszem, ami elikerületünk pénzügyeinek sanálására még sincs más mód — legalább egyelőre — mint a legszélsőbb fokig menő takarékosság. Takarékoskodni mindenütt, a hob csak lehet: első sorban a napi dijaknál. Egy alkal ómmal ezelőtt mintegy két évvel, a napi dijaknak — tekintve egyházkerületünk nagymérvű szükségleteit — oly módon szabályozását indítványozta a gazdasági tanács, hogy napi díjban csak a kerület tisztviselői s a különös kiküldetéssel megbízottak részesüljenek - az egyházkerületi közgyűlés elvetette ezen indítványt, s a napi dijakban való részesülést kiterjesztette még azokra is, kik eddig napi díjban nem részesültek: kerületünk világi tagjaira s a kerületi tanácsbirákra. A közgyűlési határozat azonban szerencsére (95 ápr. jkv. 90. p.) egy óvadékkal vau ellátva ; ezen cautela alapján fellehetne egyelőre függeszteni e határozatot, a mi körülbelül 2000 koiona megtakarítást jelent.

Általános a panasz gyűléseink hosszadalmas volta ellen, mert nemcsak fárasztó a hetekig tartó gyülésezés, hanem sokba is kerül; e visszás helyzeten segítés is nyújthat némi megtakarítást, s ha az ügyek jól elő vannak készítve, a rövedebb ideig tartó tanácskozás nem fogja következésképeu magával hozni azt, hogy a határozatok elhamarkodottak legyenek, aminthogy a hosszú tanácskozás eredménye sem volt mindenkor bölcs határozat.

Jól tudom, hogy csekély mindaz, ami ezen utón elérhető, tekintve a kerületi és főiskolai pénztárak nagy szükségleteit, s tudom azt is, hogy az igazi pénzügyi politikának a jövőbe kell tekinteni, s azon lenni, hogy kerületünk helyzete vagyoni szempontból is megingathatlan legyen ; de ha most csak annyira is jutunk, hogy az egyensúly a bevételek és kiadások közt néháuy évig fenn lesz tartható — ez már maga is roppant nyereség, a mely megérdemli, hogy kerületünk összes tagjai váll-vetett működéssel igyekezzenek mint czélt megvalósítani.

De. Antal Géza.