Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-08-09 / 32. szám
505 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 506 ellen anyival inkább, mivel közöttük van a II. gondnok is, dr. Kacziányi Géza pesti tanár. Az egyházmegyei gyűlés ismerve már a verőezei rendezett viszonyokat megbotránkozásának ad kifejezést és a presbitérium határozatait jóvá hagyja és a II. gondnokot; mivel teendőit teljesíteni nem hajlandó, fegyelmi vizsgálat alá vevén — állásától felfüggeszti. A gyűlés d. u. 2 órakor ért véget. ISKOLAÜGY. A tanügyi kongresszus után. A németek szokták mondogatni rólunk: „A magyarnak ki kell magát beszélni, különben szétveti a nagy indulat.“ Ez a mondás jút eszünkbe ma, midőn annyi a „nemzeti“ és „nemzetközi“ kongresszus nálunk, hogy szinte sok. Alig van, talán nincs is a magyar társadalomnak egyetlen-egy rétege sem, mely az ezredéves ünnepek alkalmából össze nem gyűlt volna már, vagy ezután össze nem jönne a körébe tartozó ügyek megvitatása czéljából* Kinek jutna eszébe ezért panaszolkodni? Ezeresztendős állami életünk megünneplése kitűnő, ritka alkalom, hogy eszméket termeljünk a második-, a harmadik — s tudja Isten — hányadik ezredév számára. Valamennyi kongresszus között legnagyobb mértékben méltó érdeklődésünkre az, mely „11. tanügyi kongresszus“ ez. a. julius elején gyűlt össze Budapesten s nyolez napon át tárgyalta közművelődésünk, mondhatnánk: nemzeti életünk legégetőbb kérdéseit. Tárgyalásait minden magyar ember a legnagyobb rokonszenvvel kisérte, mert mélyen érezzük, hogy fennmaradásunk legerősebb oszlopa, — haladásunk egyedüli biztosítója „a kiművelt emberfő.“ Az első ilyen kongresszus 1848. jul. 19-én nyílt meg Pesten; ezen — az akkori viszonyok miatt — mindössze 300-an vettek részt; — a II-ikon már 5000 munkása jelent meg a magyar közműveltségnek. Egyetemes volt ez is, az is, mert tanítók és tanárok felekezeti és rangbeli különbség nélkül gyűltek össze együttes tanácskozásra. Sok volna elmondani, mi mindenről tanácskoztak ezek a tanult és tapasztalt férfiak, — elég, ha annyit mondunk: nincs a közoktatásnak oly kérdése, melyet meg nem vitattak, vagy legalább fel nem vetettek volna. Két eszme volt, mely a tanácskozás egész folyama alatt, minden kérdés tárgyalásánál kiemelkedett, hogy a tanügy munkásai testvérek, a másik meg a magyar iskola eszméje. Mindakettő megérdemelte azt az előkelő helyet; a melyet elfoglalt. Közoktatásügyünk vezetője mondotta: „Nem szabad, hogy Magyarország tanjérfiai, hirdessék bár az egyetem padja előtt a tudomány magasabb tanait, vagy tanitsák a tudás elemeit az ország egy elejtett zugában, a népiskola szerény Jalai között — egymással szemben ne érezzék a közös czélokt a közös törekvések, az együttesen végzett nagy nemzeti munka széttörhetetlen kapcsát/“ Ugyanilyen értelemben nyilatkozott a kongresszus elnöke is, aki záróbeszédében mondta ama .feledhetetlen szavakat: „testvérek, néptanítók vagyunk mindannyian!11 —, de ebből a hangból beszélt a kongresszusnak valamennyi szónoka. Arany szavak ezek, mert nagy és szent igazságot hirdetnek. Csakugyan nincs máskép: rokonok, testvérek vagyunk mindannyian, kik a magyar ifjúság nevelésére vállalkoztunk. Rokonokká, testvérekké tesz bennüket a közös munka, a közös czél, melynek sikerére, melynek elérésére annak a szegény, falusi tanítónak a munkája ép olyan fontos, ép olyan szükséges, mint az egyetemi professoré. És azt hiszem, nincs forróbb óhajtásunk, mint az, hogy ez a nagy igazság testet öltsön» valósággá váljék, hogy igazán testvérek, szerető testvérek legyünk: Mert legyünk őszinték! Ha most, mikor a pezsgő mámora kiszállt fejünkkől, mikor azok közül a fényes paloták közül, azokból a ragyogó termekből hazatértünk a magunk kis házikójába, — megnézzük szivünket: ugyan ott találjuk-e a testvériség érzetét? Bizony, nem mindig! De nem is lehet, hogy az a szegény falusi tanító, kinek sokszor alig van meg a mindennapi kenyere, — édes testvérének tarthasson bennünket. Az ő anyagi helyzetükön kell mindenekelőtt segíteni, ha igazán akarjuk, hogy jó, testvérek legyünk! ... Ne hivatkozzunk unos untig hazafiságukra, türelmükre, meg arra, hogy most nincs pénz. Erre kell lenni, ha élni akarunk, sokkal inkább, mint katonagombokra-, aranyos bojtokra! Egy szebb jövő derengését látjuk a most lefolyt kongresszuson elhangzott beszédekben, az ott lejátszódott jelenetekben és bízunk benne, hogy a jövőben csakugyan testvérek leszünk! Egy más, nem kevésbbé fontos, nem kevesebbszer hangoztatott eszme volt a kongresszuson a magya\\ iskola eszméje. Ezzel is úgy vagyunk, hogy igazságát mindnyájan hirdetjük, hiányát mindnyájan érezzük; — de megvalósítani nem merjük. Nevezzük nevén a gyermeket. E tekintetben egész eljárásunkat bizonyos óvatosság jellemzi, amit mi eszélyességnek, politikai bölcseségnek szeretünk nevezni; —de sokkal inkább nevezhetnénk oknélkül való tartózkodásnak, ha tetszik: félénkségnek. Hirdetjük, országnak-világnak hirdetjük, hogy e földön mindennek és mindenkinek magyarnak kell lenni; — de ennek az igazságnak a keresztülvitelén kevés erélylyel dolgozunk. Érzelgősök vagyunk nagyon, pedig az érzelgésnek országos dolgokban nincs helye! Valósággal dédelgetjük a nemzetiségeket. S mit kapunk jóhiszeműségünkért? Hát telelármázzák a világot, hogy zsarnokok vagyunk! Inkább legyünk azok, mintsem azoknak hazudjanak bennünket s már az iskolákban tanítsuk meg ezeket a hetvenkedő nácziókat a magyar föld szeretetére, a magyar név becsülésére. Ne türjük, hogy bántatlanul folytassák közöttünk államfelbontó, nemzetet rontó üzelmeiket. Nem érdemelnek ezek kíméletet! Bosszantó, hogy mint paczkáznak velünk. Jusson eszünkbe, mit csinált Poroszország Posenben, a német birodalom Elszász-Lotharingiában: hogy rájuk parancsolta a német iskolákat. Mint nemzet ne érzelegjünk, se ne legyünk nagyon ideálisták; — hanem lépjünk ki már egyszer nyílt sisakkal a világ elé s szerezzünk érvényt akaratunknak abban az országban, melyet vérünk hullásával szereztünk és tartottunk meg. Magas állású, széles látkörü emberek hangoztatták
