Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-07-26 / 30. szám
467 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 468 nyugtalan lelke s a melyért annyi vallási forradalomban vérét áldozni nem szűnt. Igaz, hogy r tanok hirdetői idővel ismét az üres formaságok fogalmára akarták szólítani a hitet; de a XVI. század ébredő igaz vallási érzete megvédte e veszélytől s megteremtette a protestantizmust örök védőbástyájául az élő hitnek. Ennélfogva is nem az a protestántizmus jeligéje : azért menj az Istenházába, hogy ott találd az Istent, hanem az : Istennel menj a templomba, hogy a többiekkel együttesen imádhasd Őt! De sokan lehetnek, a kik az eddig elmondottak daczára a külső hatás-eszközöknek első rangú szerepet juttatnak a hitélet fölkeltésében és ébrentartásában. Nem zárjuk ki teljesen mi sem a külsőségeket a vallási emotiók megindításából. Azonban annyit, a menynyit a protestántismus több század sikereire támaszkodva föntart és alkalmaz, annyit föltétlenül elégnek kell tartanunk. Nagyobb méretű, avagy oly terjedelmű kultiválása e külső hatáseszközöknek, a mint azt más felekezetek példája mutatja — nem csak okszerűtlen, hanem még káros is magára a vallásos érzet intensitására. A lélek azon erejét, a melyen az egyén valláserkölcsi élete alapszik, a benső hitbéli élet csak táplálja és erősiti, mig a külső ható eszközök gyöngítik. S minél több és más jellegübb külső hatás irányul rá, annál hamarabb gyengül meg és lesz a különféle behatások szolgájává. A külsőségek magukba sziván minden tartalmát, elvész az erős élő hit és helyébe lép az ingadozó s pillanatnyi vallási fölbuzdulás, a formák iránti egyedüli érzék s végül a kép és szobor imádás stb. eíféle bálvány imádással rokon istentisztelet. így fejlődtek ki az oly hitbuzgó alakok, a kik csak a templomban, csak egy kép vagy oltár mellett tudják imára nyitni ajkukat, de amint elhagyjuk buzgóságuk helyét, abban a pillanatban lelkűk ismét oly rideg, mintha az Isten fogalmáról mit sem hallottak volna soha. Ez a rendszer fejleszti és szaporítja azok számát is? akik egy-egy kép vagy szobor előtt mindenkor képesek magukra erőzakolni az ihlettség szomorú illusióját csupa megszokásból s amint fanatikus és akaratlanul is jól begyakorolt szerepűket eljátszották, az istenesség is búcsút vesz sziveiktől. Ennek, a külsőségekben minden tartalmát elveszített vallásosságnak, eléggé szembeszökő példája az olasz, a ki már tőrét rántotta áldozatára, a midőn egyszerre megszólalt az estéli harangszó, összeteszi kezét, elimádkozza a megszokott imádságot, s ennek végeztével ledöfi az utast. Ezzel megegyez azon magyarországi eset is, amely a fölvidék lakosai közöt történt több év előtt. A rablók kiirtották a családot s a mészárlás végén a kamarába haladva egy szomjas társuk a tej után nyúlt, hogy igyék- Ebben a villanatban megvillanak a bárdok és szól a vezér: nem tudod, hogy böjt van? És az ijedten s keresztet vetve, letette az edényt. A vallásosság külsőségei mennyire rabokká tette e szerencsétleneket! Gyílkolniok sokkal kisebb bűn előttök, mint az imádságot a rendes időben elhagyni, vagy a böjtöt meg nem tartani! Hát a képmutatás, a mindjobban terjedő farizeismus nem e pont köré tartozik-e? Vagy némely vallásfelekezetnél a népnek egyes szentképek, sőt Krisztus anyja, Mária iránti nagy fokú tisztelete nem kezdi-e homályba bontani magát az Istent és ez előbb-utóbb nem fog-e imádássá válni? Ha ez bekövetkezik, hiába fognak a vallás őrei a tisztelet és imádás közötti különbségre utalni, a nép megy a maga utján, a mint az ő elméje és benső hitet nélkülöző szive parancsolja. Az az elméletek közötti distinctiót nem tudja fölfogni, előtte a megszokásból vont hitéivé az irányadó. Azért tekinthetni a protestáns egyházak és ezek rítusainak egyszerűségét úgy, mint a tiszta és belső vallásosságnak bölcsen alakult intézkedését. A kath. egyháznak a XV. a XVI. században e nemű túlkapásai s az ebből származó botráuyos állapotok késztették a protesantismust ez intézkedés megtételére. De azért az nemcsak időleges, hanem örök institutio lett. A negyedfélszázados múlt tanúbizonysága és a jelennek a vallási téren föl-föl tünedező fogyatkozásai mind a mellett szólnak, hogyha az igaz élőhitet megtartani és minél inkább tenyészteni akarjuk az emberiség között, a protestántismus egyszerűségét feladuunk nem szabad. Ám századunk végének a formaiságok és a külsőségek iránti hajlama kedvezzen a más berendezésű felekezeteknek ! Ez a tünet csak a már megszokásból élő aggok természetrendjével jár. De a jövő a maga megujhodó valláserkölcsi felfogásával pereat-ot fog mondani a formaságokra s ezek helyett szívből fakadó és tartalomdús, észnek és szívnek tetsző élő hitet követel. Tartsuk meg hát múltúnkból azt, amin a jövőt is biztosíthatjuk magunknak. r. I. Régiségek. Adatok a szentantalfai ref. egyház történetéhez. Kétségtelen, hogy az 1646. évben kelt végrendeleteken szó van az antalfai egyház lelkitanitójáról, de nevét nem tudjuk ; egy 1659. évi zálog levélen már olvastuk annak Íratásán jelen levó' becsületes személyek között a helység lelkitanitójának Vépi Jánosnak nevét, ez tehát okirattal igazolható történeti tény és azt bizonyltja hogy Szentantalíá anyaegyház volt akkor. De meddig? a következő században eszközölt tanúvallomásokból kétségtelen, hogy a Török és Kurucz háborúk ideje alatt elnéptelenedett a helység és csak három ház volt Antalfán, só't egy tanú állította, hogy a XVIII. század elején az puszta volt. Azok a lelkészek tehát, akiket az anyakönyvi bejegyzés Perlaki Jánostól, Rádóczy Péterig felsorol, kikkel a folytonos anyaegyházi jelleget akarja bizonyítani, nem Antalfán, helyben lakó lelkészek voltak, hanem lelkészei voltak az antalfai reformátusoknak úgy és annyiban, hogy akkor a szomszéd csicsói anyaegyházhoz tartoztak. Neveztek is meg a tanuk Perlaki és Kenessey nevii csicsói lelkészeket; Szentpéteri Pál csicsói lelkész az 1708. évi pápai zsinaton jelen volt, ki az itt irt Jánossal egy és ugyanazon személy, mert ekkor már Antalfán lelkész nem volt, mint ezt Rádóczy Péter tanúvallomásában
