Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-05-31 / 22. szám
345 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 346 az erős Istenséghez, a magyarok Istenéhez, ki „az idők és népek éktelen viharja“ közt az „ . . . ő szent palástja szárnyát ránk takarta, S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.“ Ezer esztendő! . . . Nemzeti létünk e nagy határpontján, midőn múltúnkon merengünk, lehetetlen, hogy a jövőbe is ne irányozzuk tekintetünket s az emlékezet szálait a biztató remény szálaival összefonva egy szívvel lélekkel ne hangoztassuk: Ez a nap, melyet az Ur rendelt: örüljünk és vigadjunk azon! De kérdés keresztyének miképpen kell nekünk e nagy napon, a múlt és jövő e határpontján, örülnünk és vigadnunk, vagyis más szavakkal: miképen kell nekünk hozzánk méltókig hazánk ezeréves fennálásának emlékére hála- és örömünnepet szentelnünk ? Úgy, hogy 1- ör. Őseink emlékét kegyelettel őrizzük ; 2- or. A múltakból tanulságot veszünk; o-or. Istenben bízunk rendületlenül. I. Tehát hazánk ezeréves fennállásának emlékére először is úgy szentelhetünk hozzán méltólag hála- és örömünnepet, ha őseink emlékét kegyelettel Őrizzük. Nincs a természettől az emberi kebelbe oltott egy-egy nemesebb indulat, minthogy azok emléke iránt, kik értünk éltek, kiknek szellemi és anyagi jólétünket köszönhetjük, tekintettel, kegyelettel és hálával viseltetünk. Ez az Isten képének egy vonása az emberen; ez emberi méltóságunknak egyik megismertető jele. A ki ezt az érzelmet kebléből kiakarná tépni, vagy megakarná tagadni, az maga a természet, sőt maga az Istenség ellen kelne elkeseredett, kétségbeejtő tusára. A gyermeket az a ház, melynek fedele alatt éli békében s megelégedésben napjait, az a föld, melyről betakarítja mindennapi táplálékát, a miket, vagy a mikre nézve az alapot legalább szülőitől örökölte, mintegy unszolva intik: Gyermek tiszteld szüleid emlékét! Hát akkor még haló poraikban is áldott őseink emléke iránt, kik nekünk mindenünk, — apánk, anyánk, testvéreink, rokonaink, barátaink valának, kiknek az utódokért élő-haló szeretetének, mély bölcseségének, akadályokat nem ismerő határtalan lángbuzgalmának, életet és halált megvető szeretetöknek köszönhetjük mindenünket, — azt a helyet, hol kisded bölcsőnk ringott, azt a darab földet, mely alatt majd poraink fognak pihenni, a levegőt melyet beszivunk, a napsugárt, mely e szép haza egéről ragyogva ömlik le ránk, a szabadságot, melyben e haza határai közt élünk . . . őseink emléke iránt, kik a jelen mellett főleg sastekintettel a jövőbe néztek, kik felbőszített oroszlán s megriasztott tigrisként viaskodtak, küzdöttek, harczoltak, csakhogy az utódoknak egy szép s boldog hazát hagyhassanak hátra . . . őseink emléke iránt — mondom — nem lobogona-e önként elolthatatlan lánggal keblünkben a természettől belénk oltott egyik legnemesebb érzelemnek, a kegyeletnek, tiszteletnek és hálának szent tüze?! Tépd ki ezt az érzelmet szivedből, vagy fojtsd el azt: nem vagy többé ember; az álattal alacsonvitod egy sorba magadat! Tovább megyek. Az Ősök emlékének tiszteletben tartása, kegyelettel Őrzése, egy szép, egy boldog jövőnek záloga, a nemzeti önérzetnek egyik hathatós élesztője. Már pedig a kinek szivét a hazának hő szerelme dobogtatja, az nem állapodhatik meg e nagy, e fenséges ünnepen csupán a múltnál; hanem kell? hogy égő vágvgval, nemzeti önérzettől ittasul! lélekkel nézzen a jövőbe és hona boldogságáért remegő kebellel óhajtson egy szép, egy derült jövőt; de ne csak óhajtson, hanem azért izzadni, tenni, áldozni, küzdeni is kész legyen. Egy-egy hathatósabb indokot, a legnemesebb érzelmek mélyéig hatolóbb sarkantyút erre nézve alig lehetne találni, mint a nagy ősöknek lelkesítő példája. Csak az a maradék, az a nép nézhet nyugodt szemmel a jövőbe, az nem félhet, retteghet annak esélyeitől, csak annak a kebelében gerjedezhet a nemzeti önérzetnek nemes heve, mely elődei emlékét szent kegyelettel zárja szivébe, „ . . . mely — a költő szavai szerint — pályát izzadni, S izzadás közt hősi bért aratni Ősz atyáknak nyomdokin tanult.“ S hol van a nép, hol van nemzet a földtekén, mely az önfeláldozásnak, honfiúi bölcsességnek s hazaszeretetnek oly dicső, még a késő századokra is fényt vető példáit tudná felmutatni, mint a magyar? Emlitsem-e a honszerző Árpádot, a maga hadverő népével, Istvánt az első királyt, a kegyest, a maga messze jövőbe látó tekintetével, Kálmánt, a maga — korát megelőző — felvilágosultságával, Lászlót, hazánk daliáját, IV. Bélát, honunk második megalapítóját, a két Hunyadyt, hazánk védbástyáit, s a többi nagyokat, mint nemzetünknek mindmegannyi jól ismert méltó büszkeségeit, a kiknek, nem tetteiknek, de nevöknek hallatára is nemes gerjedelemmel telik meg a szív, magasan dobog a kebel és imádattal borul le a késő maradék?! Ha teheted, tépd ki ezeknek emlékét kebledből, fojtsd el szivedben a kegyelet érzelmének utolsó szikráját is: és te a világon lehetsz minden, de többé nem vagy magyar; és el lehetsz rá készülve, hogy „ . . . Hazád őrcsillagzatja Szülött! bűnein leszáll; Szelíd sugárait többé nem nyugtatja Az ősz apák sirhalminál. És más hon áll a négy folyam partjára, Más szózat és más keblű nép.“ Igen, mert azt a népet, mely nemzeti hagyományok és nemzeti eszmények nélkül akar élni, úgy elsodorja az idők viharja, mint egy porszemet. Könyvismertetés. A Bethlen-Kollegium legújabb története. Magyarország ezeréves fennállásának ünneplése alkalmából kiadta a főiskolai elöljáróság. Nagy-Enyed, Cirner és Lingner könyvnyomdája, 189<>. A régi, nagyhírű fejedelmi főiskolának életéből csak a legutóbbi három évtized eseményeit öleli föl a nevezett díszes kiállítású munka, melynek szerzője a „főiskolai elöljáróság“ tágas czimébe rejtőzött. De bárkit is illessen a szerzőség joga, tagadhatatlan, hogy minden tekintetben kielégíti a hozzáfűzött várakozást e monográfia. Mert minden mozzanat, amely ez aránylag rövid idő alatt előfordult e nagy keretű főiskolában, figyelmes, gondos és szabatos feldolgozásban részesül. E teljességre törekvés végig kiséri a mű minden sorát, a bevezetéstől kezdve a befejezésig. A Bevezetésben miután röviden utal a szerző P. Szathmáry Károlynak müvére, mely ez intézet történetét
