Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-05-03 / 18. szám
283 DIJNANTÜLI PROTESTÁNS LAP. 284 töl, százszorannyi csalódás, ezerannyi bánat ért bennünket. Mindjárt a tanév kezdetén kidőlt a főgymn. tanárkar Nesztora. Még ki sem sirhattuk magunkat, le sem törölhettük könnyeinket, midőn az egyházkerület főpásztorát szólitotta el küzülünk az örök Gondviselés.— Majd egyik világi főemberünk koporsója kőről gyűltünk össze. Tanítványaink sorában is szokatlan aratást tett a halál ebben a tanévben. Megszokhattuk hát már a fekete lobogót a főiskola homlokzatán s mégis, amikor legközelebb kitűzték ezeket a zászlókat, parányiságunk érzetében megdöbbentünk ! . . . Azok a lobogók sem integettek még szomorúbban felénk, — mint a múlt napokban, midőn dr. Szakai Károly főgymnásiumi tanár halálát, egy fiatal élet megszűntét adták tudtunkra. A vihar is, mintha csak szántszándékkal tette volna, megtépdeste, összetörte őket, mint a hogy megtépdeste, összetörte az élet vihara kedves kartársunk, szeretett barátunk fiatal életét. Sokat beszéltek nekünk azok a megtépdesett fekete lobogók! Ha a koronás tölgyet kidönti a vihar s esésében százszoros visszhangot ad, remegve menekülnek az erdő lakói. Kibeszélhetetlen bánat és fájdalom fogja el szivünket, midőn élete közepén, pályája küszöbén porba hullni látunk egy ily nemes lelket s a veszteség nagyságát annál inkább érezzük, ha elgondoljuk, hogy a hozzá hasonló önzetlen, tisztán a közjóért munkáló jellemek nem mindennapiak ! Mert nem sértheti az élők iránt való tiszteletet, ha megadjuk a holtnak, amit tőlünk példás életével százszorosán megérdemelt: az elismerést jelleme iránt. Mi, akik gyakrabban voltunk körében, ismertük lelkét, nemes érzelmeit, tettetés nélküli, igaz életét, s szép tehetségét, fenkölt gondolkodásmódját, kötelességérzetét: jobban érezzük, mit vesztett a pápai főiskola, de általában a közoktatásügy dr. Szakai Károlyban, ha a magunk veszteségéről hallgatunk is. A legnagyobb veszteség, a legnagyobb fájdalom mégis azé az öreg emberé, ott a Laborcz vize táján, ki ezt a derék fiat a szó valódi értelmében szive vérén nevelte fel a magyar társadalomnak, a magyar kálvinista egyháznak , az édes apáé, ki büszkeségét, minden reménységét eltemette vele. Tudjuk, hogy nehéz elnyomni fájdalmát, mert gyakran emlékezteti majd fiára a mások boldogsága, minővel egykor ő is büszkélkedhetett; de könnyitse bánatát a tudat, hogy az ő gyásza a mi gyászunk is s mélységes fájdalmát enyhítse az Istenben való hit! Neki pedig könnyű legyen a hant. Az emlékezet virraszt álmai felett! Életrajzát a következőkben adjuk: született Gálocson, Ung megyébnn, 1864 nov. 5-én. — Atyja Szakai István, jelenleg nagy-szeretvai ev. ref. lelkész. Elemi iskoláit atyja gondos vezetése mellett szülő falujában végezte, a gymnáziumat s theologiai tanfolyamot a sárospataki főiskolában. Atyja, bár nagy családja, kis parochiája volt, mindent megtett gyermekeiért. Károly fia már korán keresett tanításával, szorgalmát, tehetségét méltányolta a főiskolai elöljáróság, midőn mint végzett theologust a főiskola seniorává tette. Patakon ez, kivált még az ő idejében is, igen nagy kitüntetés, meg szépen jövedelmező állás is volt. Mint senior vezette a gymnáziumra előkészítő osztályt, az u. n. progymnáziumot. — Már akkor elhatározta, hogy tanár lesz. A következő tanév téli félévét a lipcsei, nyári félévét pedig a berlini egyetemen töltötte. Az 1889-90 tanévre a budapesti egyetemre iratkozott be s ezen tanév végén a magyar és német nyelvből a budapesti orsz. tanárvizsgáló bizottság előtt tanári alapvizsgálatot tett. 1890 -9l-ben a karczagi ev. ref. gymnáziumban működött. Innen tette le 1890 decz. havában a szak- s 1891 május havában a paedagogiai vizsgálatot Budapesten s oklevelet nyert. Rokonszenves egyénisége, alapos tudása s lelkiismeretes tanári működése miatt Karczagon is mindenki szerette. Nehéz szívvel bocsátották el, mikor 1891 junius havában a dunántúli ev. ref. egyházkerület pápai főiskolájához megválasztották. Pápán az 1891—92. tanévvel kezdette meg tanári működését. Egyszerre az egész gymnáziumi német nyelvi tanítást át kellett vennie, ami bizony az ő helyzetében nem kis feladat volt, — de szorgalma legyőzött minden akadályt s már az első tanévet is derekasan végezte. 1893-ban megnősült. 1894 október 11-én a budapesti egyetemen a német philologiából tudori oklevelet nyert, s ezzel elérte legszebb vágyait. Minden idejét és erejét a tanításnak szentelte. Betegeskedni nem szokott. Ha nem volt is erős, szívós életűnek látszott. Az 1895 iki nagy szünidőt szülőföldjén töltötte. Mikor auguszt. végén visszajött, már beteg volt. Napról-napra sorvadt, — de karácsonyig szorgalmasan tanított. Karácsony után már oly gyenge volt, hogy csak olykor-olykor járt fel az iskolába ; a hónap közepén már erre sem volt képes. Kezelő orvovosa tanácsára január végén három hónapi szabadságot kért, mit meg is kapott s haza ment édes atyjához Nagy Szeretvára. Azóta mindig ágybanfekvő beteg volt. Aprilie közepén folyamodott, hogy szabadságideje a jövő tanév beálltáig hosszabbittassék meg. Még akkor is remélt, — pedig már ápril 22-én meghalt. Temetése 24-én volt, távol szeretett kartársaitól s kedves tanítványaitól, de lélekben mindannyian ott voltunk. Faragó János. Imádság az ezredéves ünnepélyre. Hozzád, népeknek örök édes atyja, ki a magas egekben lakozol, tehozzád repül fel keblünk gondolatja s szivünk buzgósággal előtted meghajol! Oh mert egy ezredévvel ezelőtt őseinket — kik az ősi hazát elhagyva uj hazát keresni indultának — te vezérelted a bujdosás
