Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1895-03-17 / 11. szám

]63

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

164

€0-as években véres harczokat vívott az inkább kath. déliekkel a rabszolgaság eltörlése miatt. A kath Brasilia császárjának pedig trónjába került ember-baráti érzelme, megfosztották az uralkodástól, mivel a rabszolgákat fólszabaditá. Ezen példák mind azt igazolják, hogy az evangeliom a legnagyobb hatalom. S győzni fog nálunk is, csak mi tegyük meg kötelességünket. Az elfogultság ellenében világosságot, a gyűlölködés ellenébe szeretetet, a külsőség ellenébe bensőséget állítsunk. Ismét csak azt mondom: evangelisáljunk.

De hogyan? Ne elégedjünk m«g a szószékkel, hanem egész életünkkel támogassuk igehirdetésünket. Űzzük el magunktól azt a pápistás felfogást, melyet fájdalom prot lelkészektől is hallunk, hogy: „csak a teinplombán vagyok pap, kint én is ember vagyok“ mert igy többet ártunk ügyünknek, mint használunk. Ne akarjunk mi prot. lelkészek papok lenni, legyünk a templomban is, azon kívül is emberek, de igazi emberek,, olyanok, a kik uj teremtmények, a kik az evangeliom ható erejét saját életükön mutatják fel. E mellett terjesszük ki gondunkat a gyülekezetre, a gyermekek vallásos nevelésére — tartsunk felolvasásokat, alakítsunk olvasó köröket, jótékonysági egyesületeket.' A jóhatás bizonnyal nem fog elmaradni.

Szorosan ide tartozik a lelkész kéj zés ügye is. ítészemről azt szeretném, ha a theoiogiákra csak olyanokat vennének fel, a kiket nem a „biztos kenyér“ csábit a lelkészi pályára, hanem a belső ösztön, a kiket hevít az Isten és emberek iránt való szeretet. Isten mentsen olyan lelkészektől, mint a milyen példányúival egyszer suplikáns koromban találkoztam. Modern theologusnak mondta magát. S modernségét abba helyezte, hogy piros nyakkendővel is felment a szószékbe. A parasztról pedig nagy megvetéssel beszélt, mert az még a kávét sem tudja megkésziteni. Berántja, mint a babot szokás. Ilyen lelkülettel lehet valaki más pályán bármily derék ember, de lelkésznek egyátalán nem való. Egy cseppet sem lehetne csodálkozni, ha gyülekezete szét züllene. Nagy gond fordítandó a lelkészképzés nél a tudományosságra — de sokkal több arra, hogy az életben derék emberek legyenek, tehát a jellem képzésre. A keresztyén vallás nem csupán tan — de sokkal inkább élet. Nagy gond fordítandó arra, hogy a növendékek megismerjék

és szeressék a szentirást. Teljes öntudatával bírjanak hivatásuk magasztosságának. Ám a plebánusok hadd legyenek ezután is a társaságok kedvelt alakjai — űzzék és fogják ezután is a pagátot és huszonegyet — mi ne irigyeljük azt a dicsőséget. Mi lenézett prot lelkészek inkább közhasznú működésűnk által igyekezzünk az emberektől az elismerést kivívni.

Teendőink kozó tartozik még a diakónusok és diasonissak ügye is. A szenvedő és gyámoltalan emberek felkarolása első rendű szükségesség. Ezzel mutatjuk meg, kézzel foghatólag, hogy a szeretet sziveinkben is meg: van, nem csupán ajakinkon hordozzuk. Ez által eiüölcsi befolyásunk végtelenül öregbedik.

(Vége köv.)

A } Y.

Egy pár megjegyzés a gyámintézeti új tervezethez.

Az e lap 9-ik számában közzétett lelkészi gyámintézet új tervezetét olvasva, kiki meggyőződhetik róla, hogy most az egyszer különösen nem hiába hangzottak el az érdekeltek részéről az előbbi tervezetet oly sűrűén ért kifogások. A kiáltás meghallgattatott s a kívánalmakat a legmesszebbre menőleg kielégítheti az új alkotás.

A legnagyobb sérelmet a legtöbben — nagyon is jogosan — a segélyezés mikéntjében és a cselekvési szabadság korlátozásában találták s nem az egyszersmiudeukorí és az évenként hordozandó teher — vagy is a befizetések — nagyságában. Mert hiszen azt mindenki elismeri, hogy gyarló eszközökkel csak hasonló eredmény érhető el. De az előbbi tervezetnél épen a befizetések, vagy is a kötelezettség — és a segélyezés vagy is a jogosultság voltak egymással nagyon is kirívó ellentétben.

Az új tervezetben ennek nyoma sincs. Mert ha megmaradt is a befizetés ugyanazon mértéke, mely előbb tervezve volt, de a másik oldal, vagyis a segélyezés is a legszebb összhangba van vele hozva. A tervezet, mely az 5 év előtt meghalt lelkészek özvegyeinek a befizetett összeget kamat nélkül visszafizetni, gyermekek létezése esetén azokat segélyben részesíteni rendeli, az igaz ^ keresztyéni szeretet elvét szolgálja.

Ezt szolgálja azzal is, hogy 5 szolgálati év után az özvegyi segélyt is folyósítja és pedig uagyon szépen, nem téve különbséget a gazdagabb ?és szegényebb egyházban szolgált lelkészek családjai között. Hisz a vezérelv csakis az lehet, hogy nagyobb jövedelem mellett úgyis könyebb félre tenni, megtakarítani; míg a szerényebb jövedelmet élvezett család többszörösen rá van szorulva a segélyre. Tehát leghelyesebb az egyenlősítés. Igaz, hogy azt lehetne mondani erre, a ki nagyobb terhet visel, annak többre lehet jogosultsága! De hát nines-e megírva, hogy egymás