Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1895-02-10 / 6. szám
91 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 92 dott még ki egyházi beszéd gyűjteményben oly határozottan. mint Zábrák beszédeiben. Igaz ugyan, hogy az a kör, melyet a 3 füzet felölel - adventéi ötvened vasárnapig — időszaki sorrend szerint is a Jézus életével kell, hogy legtöbbet foglalkozzék. Az eljövendő Megváltó, a megszületett Krisztus, annak gyermeksége, a keleti bölcsek útja stb. mind a Jézus személyére s a benne megvalósult isten eszme: a megváltás művére vonatkoznak. De a Krisztust prédikálni nem anynyit tesz, mint életét, tetteit, beszédeit felsorolni, hanem a-Krisztust, illetve evangeliomát úgy tüntetni fel, hogy „a társadalmi kérdések, zűrzavarok utvezetőjébol csak is ő vezethet ki bennünket, csak is az ő védszárnyai alatt találja meg ideges nemzedékünk az óhajtott megnyugvást, békességet, üdvöt, mint azt előszavában igen szépen maga fejezi ki a tudós szerző. Az eddig megjelent 3 füzetben 20 bevégzett beszéd van, a 21-nek pedig csak az a bevezető rész, mely a honi ág. evang. egyházakban szokásos. E beszédek általános bírálatánál egy kis részben Dobos álláspontjára helyezkedem s ha Reinhard hívének vallom magamat, érvekkel igyekszem meggyőződésemet támogatni. Rövid tanulmányozás után arról győződtem meg, hogy Zábrák beszédei csodálatosan szép vegyüléke az analytica és synthetical módszernek s ezen sajátossága teszi munkáját specialitássá. Előtte Papp Károly kísérletté meg ezt nagy szerencsével önálló kötetben megjelent beszédéiben (Ünnepi és alkalmi beszédek 18b9.), de hogy azt 2-ik kötet nem követte, ebből azt gondolom, hogy jelenben élő lelkész-karunk még mindig mereven ragaszkodik a homiletikai szabályokhoz s idegenkedik ettől az -— de csak hazánkban — újítástól. Szerintem ez nem helyes dolog. Sokat halljuk hangoztatni ma napság a „modern predicatiow kifejezést, leikeinkben él is annak képe, de a czigány daru tojása ez. melyet más látott, mint a ki róla beszél. Abból a körülményből, hogy ez eszme felszínen úszik, azt kell következtetnünk, hogy a homiletikai békókat unjuk. Eddigi felfogás szerint,-—nyögve a chablonok alatt — tökéletesnek csak akkor ismertünk el egy predikatiót, ha az az előre megállapított szabályok vázára volt felhúzva; kívántuk vagy a syntheticai, vagy az analyticai módszert. De hogy ez a kettő egy beszédben szépen összeegyeztethessék, merényletnek tartottuk volna az előre megállapított szabályok ellen; legfelebb a perikopákhoz kötött szónoknál néztük volna el ezt, hol az eszmeiokoi sag folytán a textust csak alkalmul használja a themához, az azonban a refoim. lelkészi kar előtt, mivel nem volt kötelező, ismeretlen valami. Amint hogy régebbi predicatio irodalmunk nem is kísérletté meg ezt, holott pedig változás alatt áll minden, az Ízlés is és igy a predíkáczió készítése is. Mi a czél egy predíkáczió tartásánál? hogy a hallgató felfogja, a mit vele megértetni akarunk, tanuljon hallgatva, okuljon gyönyörködve. Hogy ez eléressék, az a kérdés most már, hogy a predikácziónak minőnek kell lenni ? melyik tartja a figyelmet mind végig ébren ? A légi szabályok a felosztás törvényét szigorúan ! követelik, igy az egyes részek önálló kidolgozása tökéletesebb. egy egy kisebb predíkáczió lévén egy-egy rész. Összeegyeztetve az analyticai és syntetícai módszert, a részekre való felosztás elesik, textus, mely mindenkor több versből kell, hogy álljon — versek szerint tárgyaltatik olyan formán, hogy a beszéd nem mozaikszerű darabokból áll, a bevezető részből folyik a tárgyalás úgy, hog}r a textusból kivonható vezér-eszme láthatatlan kapocscsal fűzi össze az egész beszédet. Testesítve e most mondottakat, a kettő közötti különbséget igy fejezhetnénk ki: amabban pihenő helyek vannak, itt egy szusz alatt van tartva az egész beszéd. Az a kérdés most már, mint eszkösz a czélnak melyik módszer felel meg jobban? Az-e, mikor a hallgató, a beszéd természetéből kiindulva számitgatja magában: no, most fel van csapva a hang, következik az első rész vége, a mikor aztán köhöghetünk, széttekintgethetünk, egy szóval pihenhetünk. Vagy az, a hol a hallgatónak ezek soha eszébe nem juthatnak, mert a hang csak akkor csapódik fel, mikor az egész beszédnek vége következik. Szerintem az első esetben a czélt elérni nem tudjuk, mert a köhögés, széttekintgetés, egyszóval a hallgató megpihentetése annyira sporadícussá teszi a figyelmet, hogy a következő rész bevezetése csak arra szolgál, hogy a figyelmet ismét az előbbi feszültségbe vezesse, a mikor aztán már ide levéli a gondolat irányítva, a legtöbbször el is feledte, mire figyelt az előbbi részben. Az én véleményem az, hogy a részekre felosztott beszédeknél csak nagy szónok, ki kivételes orgánumával játszik az érzelmek skáláján, érheti el azt, hogy hallgatóságának figyelme mind végig ébren tartassék. Nem szónoklatokra, hanem beszédekre van szükségünk, melyek aztán más előadást is kívánnak, mint a rövid textusos szónoklatok, hol — Dobosként — a szónok csak egy kihúzott bibliai mondat vékony kötetén jár s a mely alatt a fiatalabb szónok homloka megizzad. Itt „le kell szállni a tüzes szekérből egészen a beszélgetés vonaláig“. (Folyt, köv.) Babay Kálmán. reform, lelkész. TÁRCZA. Magyar miatyánk, Mi atyánk, ki a menybe’ vagy! Örök hatalmad fénye nagy. Bántson vihar, vész, csak Te ne: Magyar hazánk nagy Istene! Szenteltessék a Te neved! Hő szívvel ezt mondjuk neked. S ímádásunk buzgó, igaz, Mert tőled jő áldás, vigasz.
