Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1895-12-15 / 50. szám

795

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

796

pokoli kínzásokat, a melyekkel a római gyűlölet hitük megtagadására akarta őket bírni. Tüzesitett harapófogóval szakítani ki a nyelvet, különösen prédikátoroknál, közönségeden alkalmazott büntetés. Hogy a tüzbalált minél kínosabbá tegyék, az arra Ítélt szegény áldozatot előbb vérig korbácsolták úgy, hogy czafatokban lógott testéről a bőr, a szíj vagy korbács által hasított sebrt kénnel és sóval tömték tele, s azután vas lánczra kötözve forgatták lassan a tűzön. Efféle kínzásnak ép úgy ki volt téve gyemnek, nő, aggastyán, mint meglett korú férfin. Számuk sincs azoknak a hős hitvallóknak, a kik azokban az években ily halálnemmel múltak ki. Ezer meg ezer embert vetettek tömlöczbe, vagy hurczoltak törvényszék elé a II Ferencz és II. Henrik által kiadóit parancsok következtében, a melyek még sokkal kegyetlenebbek voltak, mint az I. Ferenczféle, általunk már előbb említett edictum az eretnekek ellen. Nemcsak a törvényszékek — világiak és egyháziak — dühöngtek pedig akkor hitrokonaink ellen, hanem féktelen gyújtogató banditák is, kik vad fanatikusok által vezettetve, vadállatokként barangolták be Francziaországot, különösen annak déli részét, a reformátusok életére és vagyonára áhítozva. Egy nemes ember, Mouchy Antal inquisitor és Armagnac bibornok voltak a vezetőik, kik számtalan égbe kiáltó gazságot követtek el a reformátusok ellen Poitiers, Toulouse és Aix városokban. És kit terhel a felelősség a reformátusokon elkövetett ezen embertelenségekért — a kik mint ezt a parlamentben is elismerték, sakkal szigoruabb erkölcsi elveket vallottak mint a romlott királyi udvar —? Mint I. Ferencz alatt, úgy most is fanatikus római papokat, kik a királyokat folyton vérengző parancsok kiadására ösztönözték, de a kikkel most egy királyi ágyas is szövetkezett, hogy a legyilkolt protestánsok elkobzott jószágaival szaporítsa vagyonát.

Akkor is egy bibornok állott rossz dámonként a gonosz üzelmek hátterében: Lotharíngiai Károly bibornok. Elődjének Tournon bibornoknak méltó utódja óhajtván lenni, a reformátusok üldözésében még annál is nagyobb tevékenységet fejtett ki. Midőn azonban a királyokat a reform átósok üldözésére sarkalta, buzgólkodásának indító oka nem annyira a fanatismus volt, mint inkább az uralom — és hírvágy, mert ezen üldözésekkel arra törekedett inkább, hogy növelje hatalmát, szaporítsa vagyonát, nem csak a maga vagyonát pedig, hanem családjáét, a Guisekét. a lotharíngiai herczegi ház azon ifjabb ágáét, mely magát a Karolingoktól származtatta, az. uralkodó Yalois királyi házát jogbitorlónak tekintette s titokban a trónra törekedett. Hogy a fanatikus néppel megkedveltessék magukat, a bibornok és testvére Guise Ferencz, a királyi hadseregek tábornagya, élére állottak a reformátusok elleni üldözésnek. Az üzlet, a melyet ezzel a keresztes szerű hadjárattal csináltak nem volt épen rossz ; nem kevesebb mint 12 püspökség és érsekség jövedelmét kaparitotta egymásután magához a bibornok ur; az állam ügyek tulajdonképeni intézője ő volt, a hadügyeké meg a testvére. 8okkal jobban járt azonban, már a mi a pénzügyi szempontot illeti, a harmadik szövetséges, a királyi ágyas, Valentinois herczegué — előbb Poitiersi Dianának hívták s boldogult Brégé urnák volt az özvegye—, a kit II. Henrik atyjától I. Eerencztől örökölt; ekkor azonban még jobban előtérbe jutott, mert szövetkezve a szemes Guisekkel, közei közé kaparitotta úgy az államügyeket, mint a reformátusok üldözését. Buzgalmának és fáradozásainak jutalmául királyi kedvesével a protestánsoktól elszedett vagyonból magának adatta azt, a mi edictumok szerint az eretnekek vagyona elkoboztatott s részben a följelentőknek adatott, részben az államra szállt. Minden franczia polgár köteles volt az általa ismert eretnekeket följelenteni, a papok folytonosan ösztönözték őket erre; akkor tehát ha valaki az inquisitio kópéjává szegődött, künnyü szerrel meg lehetett gazdagodnia. Elképzelhető, hogy a kivégzett sok ezer protestáns vagyonából mily szép összegnek kellett volna az állampénztárba befolyni, a mehnek legnagyobb része Valentinois herczegué pénztárába vándorolt, a kinek királyi kedvese ezt egyszer-mindenkorra oda ajándékozta. Az eretuekiildüzés és gyilkolás tehát akkor igen szépen jövedelmező kereset volt mindenkinek, az egyszerű polgárnak úgy, mint a magasabb társadalmi állásuaknak. Az udvari főemberek, parlamenti elnökök inquisitorok és Valentinois herczegué az eretnekektől elkobzott pénzt egyszerűen zsebre vágták.—Liset parlamenti elnök és Morin a kegyetlen inquisitor néha egy egész városnak, mely az eretnekség gyanújába keveredett, sőt egesz tartománynak a vagyonát előre maguknak ajándékoztatták. Az emberi természet legközönségesebb szenvedélyei: uralom- és péuzvágy, vérszomj és vad vallási dühöngés szövetkeztek tehát, hogy fraucziaországi hitrokonainkat megsemmisítsék. Minő kép l Egy könuyelmü, csak a maga mindenható hatalmának növelésével s érzéki szenvedélyeinek kielégítésével törődd király, egy hasonló szenvedélyektől s még hozzá féktelen birvágy által vezetett ágyas, és egy ugyanazon szenvedélyektől sarkalt magas nemési család, a Guiseké : ezek hárman fogtak össze, hogy a protestantizmus megbuktatásával növeljék hatalmunkat, töltsék meg pénztáraikat. A „hit“ mind a háromnál csak ürügy, csak eszköz gonosz czéljaik keresztül vitelére. Nem a tiszta meggyőződésből fakadt ősztinte, tiszteletreméltó vallásos lelkesedé» vezérelte őket, hanem gonosz szenvedélyek, melyeket a hit álarcza alá rejtettek. Ezek voltak tehát a feneketlen mélységből fölszállt azon gonosz lelkek, a kik francziaországi hitrokonainkat agy el meg elkinozták, hogy azt szóval kimondani sem lehet. A legnagyobb állhatatosságra, a legkitartóbb bátorságra voltt tehál szükségük, hogy meg ne semmisüljenek, a mi nem is ellenségeiken múlt; mert a Guis jk és Diána asszony folyton ingerelték a királyt ellenük. Az ő munkájuk volt az a kegyetlen királyi rendelet, mely a reformátusok üldözését minden rendű és rangú alattvalónak kötelességévé tette s ide vonatkozólag még szabályokat is állapított meg. A Guisek munkája volt a II. Henrik által 1551-ben kiadott Chateaubríandi edictum, és a II. Ferencz által 1560-ban kiadott két edictum, a melyek a legszigoruabban meghagyják az egyházi és világi törvényszékeknek az eretnekek minden kímélés nélküli üldözését, az alatvalóknak pedig, hogy az eretneket följelentsék, s ezért oda Ígérik a bevádlónak az eret