Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1895-12-01 / 48. szám

763

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

764

több mint négy évtizeden át a római egyháztól és a vele szövetkezett királyi hatalomtól elszenvedniük: akkor érthetőnek fogjuk találni, hogy a legszelídebbnek, a legalázatosabbnak is el kellett végre veszítenie türelmét, s hogy a kínzók elleni fegyveres védekezés, mely a hugenotta liarczokban következett be (1562—1698; teljesen jogosult volt. Vizsgáljuk tehát ama rémes éveket tüzetesebben.

Lejátszódtak ez események J. Ferenc/, II. Henrik és II. Ferencz alatt; kezdődtek I. Ferenc/ alatt, tehát az idő tájt, a mikor a lutheránusok is üldöztettek Németországban, először csak elszórtál), de azután folyton szaporodtak, halmozódtak, I. Ferencz két utóda alatt pedig elérték a tetőpontot (Németalföldöu az időtájt, a midőn az inquisitio általi üldöztetés szünetelt, s a hugenottaharczok megkezdődtek, tehát a hatvanas évek közepétől, a római szent törvényszékek véres munkája élte el a tetőpontot a dühöngő Álba alatt, aki 18000 protestánst juttatott a hóhér kezébe és ezzel még dicsekedett is). Egyházunknak Francziaországban első nevezetesebb máglyaáldozatait az 1525 és 1529 évekből említik, akik is névszerint Jakob Povannes és Louis Berquin voltak; az előbbi egyike azon nagy theologusoknak, kik a reformatio felé hajló Briconnet püspök által hivattak el törekvéseinek támogatására, az utóbbi egy nemes ember, aki iratai által iparkodott elő- Biozditani a reformatio ügyét. Mindaketten Párizsban égettettek meg nyilvánosan, mint eretnekek. Ugyanezen város 1535-ben már sokkal furább eretnekégetést látott, a melyet maga 0 Felsége I. Ferencz is végignézett. Akkor ugyanis hat reformátust égettek meg a város különböző pontjain, melyeket szándékosan úgy szemeltek ki, hogy a királynak arra felé lovagoltában azokat érintenie kelljen. A szerencsétlenek bűne mindenesetre a legnagyobb volt, a melyet római felfogás szerint csak előkeresni lehet, t.

i. a római Cultusban a legeslegszentebbre a misére és ostyaátváltozásra vonatkozó gúnyoló és gyalázó iratokat szegeztek nemcsak Párizs utczáinak sarkaira, hanem a királyi palotának előcsarnokába is (Abban az esztendőben, különösen eme szerencsétlenek kivégeztetése után, sok ilyen a mise és bünboesánatárulás ellen irányuló satyrat terjesztettek a reformátusok Francziaországban, azért azt a röpiratok esztendejének nevezik). Ama meggondolatlan hat túlbuzgónak kegyetlenül kellet lakolnia; Morin kegyetlen inquisitor parancsára lassanként sütötték meg elevenen őket, úgy hogy a tűz fölé ördöglovat csináltak, a melyen szegényeket, miután nyelvüket levagdalták, addig hajtották, míg a lobogó lángok közé ütődtek. Hatszor volt alkalma legkeresztyénibb ő felségének épülhetnie e látványosságon, a midőn visszatérőben volt azon engesztelő körmenetiől, a melyet a szerencsétlenek ama gonoszságának expiálására rendeztek, s amelyen nemcsak a lelkészi kar, hanem a hatóságok és a király is egész családjával resztvettek.

Ez a borzalmas ítélet volt bevezetője a reformátusok ellen felállított s I. Ferencz uralkodása végéig egyre szaporodó vésztörvényszékeknek. Az a dämon, ki ennek a gonosz hajszának hátterében állott, egy magasrangu római

pap volt, Tournon bibornok ; mint igazi ultramontán fanatikus a királyt folytonosan a reformátusok kivégeztetésére nógatta, akiket mint leggonoszabb politikai ellenfeleit tüntette fel előtte : az eretnekség csak látszólag irányul az egyház ellen; alapjában azonban inkább politikai, mint vallásos czéljai vannak; elakarja nyomni a királyi tekintélyt és uralmat s felforgatni a fenállő állam- és társadalmi rendet. Ilyesmikkel beszélte tele Tournon a király fejét. Egy olyan uralomra vágyó, a királyi hatalmat minden eszköz felhasználásával erősíteni törekvő természetre, a minő I. Ferencz volt, az ilyen besugások nem téveszthették el a hatást ; 1540-ben szigorú parancsot adott ki az eretnekség üldözésére, amelynek még ugyanazon évben áldozatául esett egy református Lebrun István (Dauphiné-ben elevenen megégették). Az áldozatok száma I. Ferencz alatt egyre szaprodott s 1545 —1546-ban elérte a tetőpontot.

De még a reformátusoknál is többet szenvedtek azon években a szegény valdiak; ezerek és ezerek lettek áldozataivá a dühöngő római vallásos fanatizmusnak. És hogy hányadszor, azt ki tudná megmondani ? mert ezeket a szegényeket (eredetileg mint tudva levő „a lyoni szegényeku) kiket méltán neveznek a középkor evangélikusainak és akik nemcsak tisztább hit, hanem szigoruabb erkölcsi élet által is kitűntek az elfajult római papság felett, ennek vértörvényszéke, az inquisitio több mint 300 esztendő óta üldözte, kínozta, nemcsak eredeti hazájukban a frauczia-olasz határ alpesi völgyeiben, hanem Franczia-, Német-, Olaszországban szóval mindenütt, a hova az üldözés szétszórta őket; északon Pomeráníáig, Schlesiáig Lengyelországig, keletre Csehországig és Ausztriáig feltalálhatok az ellenük indított hajtóvadászat nyomai, melyet az inquisitio sajnálatos eszközei a dominikánus barátok intéztek. Hazájukban kellett természetesen a legborzasztóbb sanyargattatásokat szenvedniök; azokban a századokban igen sokszor zavarta meg az alpesi völgyek csendét a pápák által ellenük uszitott leghitványabb csőcselékből alakult gyilkoló, gyújtogató bandák vészes kiáltása; a gyilkolt, mészárolt, elevenen elégetett eretnekek kétségbeesett jajkiáltásait sokszor visszhangzották az alpesi sziklák; legborzasztóbb volt azonban a világtörténelemben talán szinte páratlan azon vérengzés, melyet III. Vincze pápának ellenük küldött követe Cattaneo 1488- ban vitetett véghez (említésre méltó e pápának a boszorkányok ellen kiadott azon hires bullája is, mely Németországban a legutálatosabb boszorkánypöröket idézte fel) ; a vald-vidék franczia részén ugyanis a Yal de Louísvölgyben több ezer férfi, asszony és gyermekeik egy magas hegyőröm alatti nagy barlangba menekült; ezeknek a szerencsétleneknek menhelyét felkutatott gyilkos bandák a barlang szája elé nagy mennyiségű száraz ágat hordtak össze, meggyujtották, s igy fojtották meg őket füsttel ; a ki esetleg menekülni akart, nyársra húzták s a szikláról letaszították; a tíiz elaluvásaután nem kevesebb,, mint 400 kis gyermek hullájára akadtak a barlangban.

Dr. W. Calaminus után. Folyt, köv.)

s.