Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1895-02-03 / 5. szám
«9 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 7ö gtikre“. Sőt Francziaországban a gyakori lelkész-hiány miatt elégszer megtörtént, hogy a diakónusok katechetikus alakban nyilvánosan tanítottak. A Disciplines ezt ugyan tiltja; de ép úgy megengedi, mint a vallon synodusok, a diakónusoknak, sőt még a presbytereknek is, hogy házról-házra járva katechizáljanak és szükség idején a nyilvános könyörgést végezzék. Átalában a diakónusok állása annál befolyásosabbá lön, minél fontosabbá lett hivatásuk a kicsiny, szorongatott gyülekezetekben, is minél kevesebb volt a gyülekezet vezetésére alkalmas férfiak száma. Ennélfogva, eltérve Kálvin rendelésétől, az első nemzeti franczia zsinat, s utána a vallon zsinatok, teljes jogú tagokul vették fel őket a konsistoriumba, a melynek azonban, mint minden reformált egyházban, hónaponként, vagy negyedévenként számot tartoztak adni. Lasco ellenben és a Rajna alvidéki zsinatok meghagyták őket a presbyteriumok hatósága alatt. Sőt a Weseli konventen Kálvin példája oly erős befolyással volt, hogy noha ez a megkülönböztetés sehol másutt nincs, fenntartotta a diakónusok két osztályát, az egyikre bízva a szegények segélyezésére szánt vagyon kezelését, a másikra a betegek, sebesültek és foglyok személyes gondozását, azok hitének erősítését. Végül valósította Kálvinnak fentebb emlitett, de azután még magában Genfben is mellőzött kezdeményezését, az által, hogy a 10 ik articulusban elrendelte, hogy „oly helyeken, a hol ez alkalmasnak látszik, gondozókul, illetve ápolókul, szilárd hitü, tiszteletre méltó, éltes asszonyok is alkalmazhatók az apostolok példája szerint. Ennek megfelelően Weselben Fliedner előtt már csaknem 300 esztendővel voltak diakonissák, a kik a gyülekezet megbízásából a szegényeket és betegeket, különösen a beteg asszonyokat, és az átutazó idegeneket ápolták. Természetesen, hogy csak mint kisegítők, mert a szegények felelős gondozója a hivatalosan alkalmazott diakónusok collegium^ maradt továbbra is. Választásuknál irányadó volt Pál apostolnak I. Tim. 3. r. 8—10. verseiben foglalt rendelése: „Hasonlatos képen a Diakónusoknak tisztességeseknek kell lenni, nem két nyelvüeknek, nem sok borba merőiteknek, nem a nyereség rutul kívánóinak. Olyanoknak, kik a hitnek titkát tudják tiszta lelkiesmérettel. Ezek pedig először meg is próba Itassanak, azután szolgáljanak, ha feddhetetlenek“. A választáshoz nem kezdtek addig, mig átalános böjtölést nem rendeltek, vagy legalább a családokat könyörgésre fel nem hívták. Maga a választás különböző; legtöbbnyire cooptatio a presbyterek és prédikátorok közreműködése mellett, vagy pedig a diakónusok kétszeresének candidálása, a kik közül a gyülekezet szükséges számú diakónust választ. Az elválasztottak hivatalba állítása nyilvánosan történt, kezeknek fejre tételével, imádkozással, intéssel. Hogy a diakonia munkássága mily áldásos volt, arról fényes bizonyságot tesz a gyülekezeti és zsinati aktákba való futólagos betekintés. Különösen pedig Simons munkájában ennek oly vonzó, élethü leírását találjuk, még pedig nemcsak a Rajna alsó vidékére vonatkozólag, hogy bővebb utalás szinte fölöslegesnek látszik. I Hogy a gyülekezetek a rájuk nehezedő kereszt súlya alatt össze nem roskadtak, hogy azokat a legnagyobb elnyomatás is megsemmisíteni nem tudta, az a diakonia áldásos intézményéből magyarázható meg, tehát abból, hogy a legközönségesebb hitrokon bármely bajában osztozott az egész gyülekezet. — A keresztyénség kezdete óta itt lett először megint igazzá, hogy „ha egy tag szenved, vele együtt szenvednek a többiek is“. Mi előttünk manapság úgy tetszik, hogy az a fegyelem, a melyet a konsistorium a gyülekezeti tagok felett még a legjelentéktelenebb dolgokban is gyakorolt, sokszor tulszigoru, szinte elviselhetetlen. Ámde ott áll mellette a szeretetnek a legdusabb mértékben való gyakorlása, mely minden egyesnek az ügyét nagy gonddal és gyengéd figyelemmel vette fel, s bizonyságot tőn arról, hogy az egyházközség, melyhez tartozik, nem csak követel, korlátoz, hanem adni is tud és a nyomort enyhíteni. Ha égető szükségnek tartjuk napjainkban a korszerű egyházfegyelem fölelevenitését: úgy kezdjük azt a diakonia új életre keltésével. Egyházfegyelem és diakonia egymást kölcsönösen föltételezik. A hol ez a kettő megvan, ott teljes virágzásban van ama legfőbb, amire a gyülekezeti életben törekedni kell, t. i. a gyülekezeti lelki gondozás. Joggal nevezi Simons a Rajna alvidékén levő gyülekezeteket „lelki gondozásos gyülekezeteknek “; mert bennük nem egyetlen egy volt csak a pásztor, hanem minden egyes felelősnek érezte magát valamennyi hitrokonáért: együtt szenvedtek, reményltek és hittek. A gyülekezeteknek nem akadtak volna mindig oly kiválóan derék elöljáróik, ha az egészet nem a komolyságnak és testvéri szeretetnek lelke töltötte volna be. Példájukból megtanulhatjuk, hogy a gyülekezeti életben mily jelentékeny, mily fontos szerepet játszik a szegényeknek jól szervezett gondozása. A hanyatlás a Rajna alvidékén is a harmincz éves háború miatt következett be, a midőn a szegények részére tett jelentékeny pénzalapitványok elvesztek; amidőn minden viszony bizonytalan volta, a szegénység kimondhatatlan nagysága igen nehézzé, szinte lehetetlenné tette elegendő számú alkalmas diakónus találását és megnyerését. Mindazáltal a diakonatus, mint a rajna-wesztfaliai gyülekezeti szervezet alkatrésze, még mindig több maradt a gyülekezeti vagyont és a szegények pénztárát kezelő hivatalnál. Sőt 1785-ben a Bergi herczegségben a szegények egyházi gondozására nézve új rendelkezés jelenik meg. Nem sikerült ugyan neki a múlt század végének egyik nagy betegségét, a visszataszítóan elharapódzott koldulást megszüntetni; de a vallásos elhidegülés ezen zord napjaiban kiállták a kemény téli fagyot azok az életerős megvakr melyeket századunk megújulása ismét életre keltett, virágzásba hozott. A szegények polgári hatósági gondozásának hires „elberfeldi systhemá“-ját az ősreformátus traditiokban felnőtt s azokhoz szigorúan ragaszkodó Daniel von der Heydt alapította meg. A rajnai gyülekezetekben a szegények községi gondozása mellett manapság mindenütt ott található a szegényeknek hathatós egyházi gondozása is. Sajnos, hogy az újabb egyházi törvények közé a 5*
