Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1895-01-27 / 4. szám

hl

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

58

való tudományt, hanem a Krisztust hirdeti, azt pedig, aki megfeszittetett, azt is úgy, mint az apostol mondja: „a gyülekezetben inkább akarok öt szót szólni értelemmel, hogy egyebeket is tanítsak, hogy nem mint tízezer szót szólni idegen nyelven.“ (I. Kor. XIV. 19.)

S most, mikor Vegyeseknek nevezett egyházi beszédeit át meg át tanulmányoztam, a Lévay nevéhez fűzött várakozásomban nem csalatkoztam meg, mert minden mondatából amaz arany szabály sugárzik elő „tejnek italával tápláltalak titeket és nem kemény eledellel“ (I. Kor. Ili: ü.) ugyannyira, hogy jogosultnak találtam alkalmazni reájuk a Sakespeare ismeretes mondását: „hisz ezek különb dalok a többinél “

De tartozom már annak a kijelentésével, miért vezetem igy be recensiomat, vagy mit fedeztem fel Lévay beszédeiben, a miért róluk nagy általánosságban ugyan,

de mégis dicsérettel emlékezem meg már előre. Elmondja helyettem maga a derék szerző előszavában : „ . . . . E beszédek is, mint az első füzetben közlöttek, egytől egyig eredetiek, s kidolgozásuknál ugyanaz a szempont vezérelt, melyet az első füzet előszavából kitetszŐleg, már régebben magam elé tűztem, hogy t. i. kivált falusi gyülekezeteinkben a száraz fejtegetéseket a lehetőségig mellőznünk és természetes egyszerűséggel, világosan, közérthetően s lehetőleg tulajdon nyelvén kell szólanunk a néphez, ha nem akarjuk, hogy az igének magvai utszélre essenek nála. Innen a szemléltető mód előadásomban , melyet azonkívül egyes zsoltár versek és költemény sorok, vagy rövid elbeszélések beszövése által is mentül vonzóbbá és kedveltebbé igyekeztem tenni. Természetesen nem tévesztve soha szem elől, hogy a fő és végczél mindig : a gyülekezet építése, Isten országának mentül hathatósabb terjesztése.“

Aki ezt a legnemesebb czélt tűzte maga elé, s beszédeit ilyen utravalóval felkészítve bocsátja a nyilvánosság elé, az ugyan lehet némelyek szemében eltakarója azok gyengeségeinek, hiányainak, mint szokták néhányan a critica elnézéséért a „Népszerű“ jelzőt választani, de Lévay nem ilyen értelemben mondja, nem igy akarja biráltatni sem dolgozatait, mert aki közérthetően ir, tulajdon nyelvén beszél a néphez, ez nem azt jelenti egyszer s mindeukor, hogy póriasak legyünk.

Kevesen ismerik, még kevesebben tanulmányozzák ma már a bibliai nyelvnek azt az erős, sziveí-lelket építő zománczát, megkapó fordulatait, ismeretes és mégis mindig új tanúságot nyújtó kifejezéseit, az Istenben és gondviselésében való élő hitnek, a benne való bizodalomnak, akaratán való megnyugvásnak azt az előadási módszerét, a melyet a méltán nagynak nevezett Dobos Horniliáiban oly szépen megörökített. De legyen itt feljegyezve, hogy Dobos egyházi beszédeiben már hiába keressük azt a formai szépsépet, melyet a földmivelö házához és házán kívül szánt olvasmányul a Homiliákban. Pedig valljuk meg, hogy az olyan hangú és irányú beszédekkel lehet egyedül Isten országát építeni, melyek nemes egyszerűségűkkel, közvetlen és nem mesterkélve keresett kifejezéseikkel hatnak, magukkal ragadnak. Maga a mi Megváltónk

hallgatóit egyszerű, az életből merített példázataival, hasonlataival nyerte meg, s ha az ő országát építeni akarjuk, ezt mindenek előtt ő tőle kell eltanulnunk. S ha igehirdetésünk eszközei és terjesztőiül egyházi beszédeket Írunk, ezeknek mintáit az evangyéliomokban kell keresnünk, és ha a mi Mesterünk mindig és mindenütt keresetlen egyszerűséggel szólt, tanított a bölcsek és írástudók előtt csak ugv, mint a galileai sokaságnak : a Krisztus tudománya hirdetésénél nincs értelme, hogy magas régiókban járó, tudományos műveltséget igénylő stylusban legyen tartva a beszédnek minden sora, hanem annak van helye, a mit Lévay mond, hogy világosan, tulajdon nyelvén szóljunk hallgatóinkhoz. S mivel igehirdetésünk tárgya nem tudomány, hanem a hit, ez pedig hallásból vagvon: minden egyházi beszéd írónak ezt a természetes egyszerűséget kellene sajátjává tenni, melyet a biblia olvasása segíthet csak elő, melyből — Dobos szavaiként — megtanuljuk ama színelevenséget, ama drámai igazságot, ama történelmi komolyságot és magas tekintélyt, ami egyedül a szentirás tulajdona.

Lévay kötete hatalmasan dokumentálja, hogy végig járta ezt az iskolát, és ha azt mondom, hogy hangja, irmodora, előadási módszere, a homiliaszerii beszédekben, minők a III. VIII. IX. X' XIV. XV. XVI. és XIX. számuak, a tökély magas fokára jutott el, hogy az ilyenek írásában mintaszerűen örökítette meg az egyházi beszéd természetéhez fűzött igaz és helyes véleményét, csak igazságot mondok, de evvel nem akarok semmit levonni syntetikai prédikácziónak értékéből, hanem hangsúlyozni kívántam csupán, hogy ezek kiválóan szépek, s úgy tetszik, mintha ezek jellemeznék, s előkelőén ajánlanák írójukat. Itt van mindjárt a III. beszéd „Téli gondolatoku czímmel. Esai. XIV: 7. alapigéiől; Petőfinek a téli természetet festő költeményével kezdi, a dicséret versével folytatja, s könuyeu szárnyaló stylusával az alapigéül felvett helyet, mint conclusiot gyönyörűen levezeti: „nyugszik és csendes az egész föld,“ s felteszi a kérdést: vannak-e ilyen boldogok mi közöttünk is ? S a mint tárgyalni kezdi a kérdést, oly megkapó fordulatokban világítja meg azt, hogy lebilincseli, magával ragadja olvasóját vagy hallgatóját. Vagy itt van a X. számú szintén homilia szerű beszéd I. Móz. XVIII. 17—33. alapige felett: „Hány igaz van köztünk“ czimmel. No ilyen erőteljes beszédet régen nem olvastam, ilyen hangot, mely egyenesen hallgatóira irányítja a figyelmet, és azokat hívja fel észrevétlenül az önvizsgálatra, régen nem hallottam. Ennél az ótestámentomi próféták sem szólották különben ; ők sem siettek ig\' és ilyen felhívással a néphez. Persze a Lévay tisztét a Krisztus evangyéliomának mindent átható és szeretettel teljes volta tette ily vonzóvá és meghatóvá, úgy annyira, hogy ezen beszédet tartom a füzet koronájának.

De ha ilyen hamar sietek az elismerés pálmaágával, vájjon marad-e jelző a többi beszédek méltatására? Hiszen a XIV. XV. számuak szintén páratlanok a maguk nemében. Gyermekistenitiszteletre írta ezeket a derék szerző; de az egész gyülekezet lelki épülésére. Mondhatom nem állanak a Benke István által kiadott e nemű be-