Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1895-09-08 / 36. szám

567

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

568

hogy ö tehet olyan felterjesztést is, melynél fogva az adott segély felemeltetik,— folyamodványnyal járultam egyházmegyei közgyűlésünkhöz, kérve, hogy az az ügy terjesztessék a főtiszt. egyh. kerületi közgyűlés elé oly formán, hogy vagy a nm. közoktatási kormánynál eszközöltessék ki némi csekély tiszteletdij, vagy a főtiszt, egyh. kerületi közgyűlés által állapíttassák meg valamelyik segély alapból e czimen bizonyos évi összeg. Egyúttal Ígéretet is tettem, hogy e rohamosan fejlődő „de még nem teljesen magyar“ kis városban, részint a növendékek vallásos képzése czéljából, részint az ott lakó s mindig szaporodó mindkét prof hívek részére időnként, egyelőre legalább is havonként istentiszteletet is fogok tartani.

A kérvény elő is került. Épen szerencsés voltam jelen lehetni, midőn felolvastatott a bizottsági vélemény hogy: mivel kerületünknek ilyen segélyalapja nincs, a kérésnek hely nem adatik. S így a folyamodványomban jel. zett másik mód, a minisztériumhoz való felírás pedig teljesen figyelmen kívül hagyatott. E válasz felette rövid és sokat mondó.

Legkevésbé sincs sem okom, sem jogom a határozatot birálgatni; de mint egyszerű közkatona is bátor lehetek annyit kimondani — teljes tisztelettel viseltetem egyházi főhatóságom határozatai iránt — hogy ez ügyben a kellő megfontolás és kürtiltekintés alig történt meg.

Ugyanis valamint tapasztaltam azt, hogy a gyűlésben senki a tárgyhoz hozzá sem szólt, úgy azt kell hinnem, hogy az illető bizottság is röviden bánt el vele, — Mivel az csakugyan igaz, hogy specifice ilyen czélra rendelt alap nincs, hozzá hasonló alapra nem is gondolt. Mert hogy például az államsegélyből egy részt évről-évre ne lehetne e czélra kijelölni, nem értem. Szegény lelkészeknek szokott kiosztatui, igaz, de hát keli-e nagyobb szegénység, mint az, mely missió ügyekben nyilatkozik. Ámde ma még e mező nagyon el is van hanyagolva. Sajnos, hogy egyházi hatóságaink még mindig csak törvényeket, szabályrendeleteket alkotnak, melyekkel ugyan lehetne az egyházat kormányozni, de fuudamentaliter megerősíteni nem. Egyébként, hogy azok a törvények és szabályrendeletek legtöbbször csak papiron vaunak meg, de az életben, a gyakorlatban figyelmen kivül is hagyatnak, igen sok példa bizonyítja. Többet is tudnék felemlíteni, de csak egypárt említek meg. Legközelebb olvastam például hírlapból egyik fényes gyülekezetben megejtett tanítónő választásról, a hol — ha a hírlapi közlés igaz — a választás formai részben % részben megsértetett. Mig ugyanis a szabályzat azt mondja, hogy a választás nyilvánosan történik s a választáson egy lelkészi és tanítói kiküldött van jelen: Ama választás titkos szavazattal, az egyház lelkésze és főgondnoka elnöklete alatt ment végbe. Vagy például benne van az egyházi törvénykönyvben, hogy a ielkésiek másik gyülekezetben csak úgy végezhetnek funktiókat, ha erre az illetékes lelkész őket felhatalmazza. Én tudok rá esetet, hogy e törvény ismételten is megsértetett olyan egyén által, kinek a törvények szigorú megtartása felett kellene őrködnie.

Ilyen és ezekhez hasonló szabálytalanságoknak csak

akkor szabadna meg történni, vagy jobban mondva, ilyeneket csak akkor lehetne megbocsátani, ha a fő figyelmet az egyház belső építésének munkája foglalná le.

De visszatérve tárgyamhoz, miután láttam, hogy ezen nemzeti, mint vallási szempontból egyiránt fontos missi« teljesithetése elé nemcsak a közoktatási közegek gördítenek akadályokat, de még saját egyházi főhatóságom is hidegen napirendre tér fölötte: a múlt tanév elején úgy az igazgatóságnál, mint a főtiszt, püspök urnái is bejelentettem lemondásomat.

Ezután vártam a történendőkre.

Több Ízben, több helyen tettem kérdést az iránt, hogy a vallástanitás ügye miként áll. Megtudtam, hogy sem evang. részről nem lett gondoskodva oktatóról, sem a most is ott levő reform, vallásit tanárra a vallástanitás nem bízatott.

íme, ez az a nagy rend egy állami gymnasiumbau, melyre előző évben az igazgató ur hivatkozott. Akkor lehetetlen volt a két órát egyre leszállítani, most meg egy sem tartatott.

Később megtudtam, hogy a nm. vallás- és közoktatásügyi miniszter ur, mivel ez évben csak egy ref. vallásit tanuló volt, az oktatói állást beszüntette. De hát az a 7 evang. növendék mit vétett ? Egyúttal elrendeltetett, hogy a jövő tanévtől kezdve csak azon protest, vallásit növendékek fognak felvétetni az intézetbe, kik már előre kész bizonyítványt mutatnak fel a következő évre hittanból.

Elcsudálkozik az ember ezen újabb szabású állami intézet felett, mely különbséget tesz a különböző hitfelekezetek között s épen a protest, vallásuak felvételét ilyen különös feltételhez köti.

Mert, hogy mit tartsunk mi azokról a szünidőben nyert bizonyítványokról, midőn a növendékek nem is egyöntetűen taníttatnak — erről felesleges volna hosszasabban beszélni.

Szinte gondolkozóba esik az ember, hogy ez intézkedés nincs-e valami rejtett czéllal összekötve.

Mert lássuk csak, mit mond az intézet értesítője a prot. vallástanitásról szó szerint •

„A vallásoktatás ügyének bajai — róni. katliolikusokét leszámítva, — mely a legjobb kezekbe van letéve — a két évfolyammal lépést tartanak. Tavaii reform, hitoktatónk a múlt év kezdetén lemondott megbízatásáról » ref. tanulóink (az evang. tanulók nem '?) azóta vallásgyakorlatok s hitoktatás nélkül állanak. Szerencse még, hogt# egyik-másik jószántából a katholikusok közé sorakozik. Az igazgatóság felterjesztései s a minisztériumnak az egyházkerületekhez történt leirata máig se orvosolhatták az ügyet, minek következtében a 21172/95 sz. min. rendelet helyben hogyta a javaslatot (bizonyosan az igazgatóságét r mely szerint az ág. és ev. reform, tanulók a nagy szünet alatt ezúttal utólag, 1896-tól azonban előzetesen, végezzék egyházközségük papjánál tanulmányaikat s hivatalost átiratbau szolgáltassák be hittani tanjegyeiket.

Tehát a prot. vallásu növendékeknek a jövőben mintegy kedvező alkalom adaíik, hogy — ha vallástani órákra, akarnak járni — a katholikusok közé sorakozzanak. 8 ez.