Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1895-09-08 / 36. szám

565

DUNÁNTÚLI PBOTESTÁNS LAP.

566

kifejezést szónélkül hagyhatjuk, is, de egy püspöki kar munkájába, mint bizonyos hivatalos eljárás indokolása, semmi szín alatt nem való. A keresztségnek és az úgy nevezett keresztnévnek tulajdonképpen semmi köze sincs egymáshoz; az első egy vallásos sakramentom, a második egy egyszerű megkülönböztető jelzés.— sőt még ezt az egyszerit ismertető jelzést sem a keresztsegben kapja a gyermek, még csak nem is a kereszteléskor, hanem már az előtt adják neki a szülők és keresztszülők, a lelkész pedig a keresztelés alkalmával csak megszólította azonanéven. Nem úgy mondjuk, hogy; „Én téged Jánosnak keresztellek, az Atyának stb.“ hanem így; „János! keresztellek én téged“ Nagyon öreg hiba, ki kell hát javítani!

A 19. §. szerint halva szülöttek és a szülésközben elhaltak csak a halotti anyakönyvbe lesznek bejegyzendők, a születésibe pedig nem. Kis fontosságú dolog, de a statisztika szempontjából, t. i. a születési és elhalálozási °lo pontos megállapításánál, a régi eljárás a megbízható; a javasolt mód pedig csak akkor lesz helyes, akkor nem zavarja meg a valódi arányt, ha a halva szülöttek és a szülésközben elhaltak szám nélkül lesznek anyakönyvezve. Itt különben az előttem a legnagyobb talány, hogy micsoda összefüggése lehet ennek a §-nak az egyházpolkikai törvényekkel és ezeknek melyik §-a száműzi azokat az ártatlan halva szülötteket és szülésközben elhaltakat a születési (tehát még csak nem is keresztelési) anyakönyvből ?

Utolsó megjegyzésem az utolsó (23) §-ra vonatkozó. Ebben az van megírva, hogy ha valamely nem a mi egyházunkhoz tartozó halottól a saját lelkésze megtagadná a temetést, azt a prot. lelkész teljesíteni hivatva van. Helyes, de talán még jobb lenne igy: azt a prot. lelkész teljesíteni köteles.

Bátor vagyok ezeket az észrevételeket, az ügy érdekében, az illetékes férfiak figyelmébe ajánlani.

Hodosi Jákó.

Protestáns vallástanitás a szt.-gotthárdi mkir. állami algymnáziumban.

— A főtiszt, egyházkerületi közgyűlés nagyérdemű tagjainak becses figyelmébe. —

Érdekes — és mindenek felett tanulságos dolgokról fog értesülni, ki az alábbi közleményt szives figyelmére méltatja.

1893-ik évi szeptember hó elején történt, hogy egy felszólítást kaptam egyházmegyénk esperesi hivatalától, melyben — tekintettel arra, hogy Szent-Gotthárd, e kis határszéli város, Körmend anyaegyházhoz van csatolva leihívattam, miszerint — mint illetékes lelkész az itt felállított állami algymnáziumban a felekezetűnkhöz tartozó növendékek vallásoktatását teljesítsem, kilátásba he. lyeztetvén előre is, hogy a méltányos útazási és a megérdemelt fáradozási dij ki fog részemre eszközöltetni. Majd nevezett intézet igazgatója Dr. Tóth Sándor úr irt át hozzám, hasonló felszólítással. Én a felhívásnak eleget téve,

i a tanítást jó reménység fejében megkezdettem saját költségemre. Tanítványaim lettek az ág. evang. vallásu növendékek is, miután az intézet igazgatója nem egyezett bele — nagyon helyesen — abba, hogy egyik szomszédos községből bejárni kivánó evang. tanító tanítson s miután épen ezen okból az illetékes körtvélyesi ág. evang. lellészi havataltól erre felszólítást kaptam.

E közben megtettem a kellő lépéseket az utazási költség megtérítése és a megérdemelt tiszteletdij kieszközlése ügyében. Folyamodványom az esperesi hivatal utján főtiszt, püspök úrhoz, majd onnan a vallás és közoktatásügyi minisztériumhoz terjesztetett fel. Egyidejűleg az intézet igazgatósága is élt felterjesztéssel; bár ne élt volna, mint az alábbiakból kitűnik.

Mintegy előkészíteni akarván ugyanis az igazgató úr az ügy kedvezőtlen elintézésére, többször hangsúlyozta előttem, hogy az utazási költség ugyan majd megtéríttetik, de egyébről szó sem lehet. Ebből kiindulva, én is több ízben felemlítettem, hogy mivel az intézet egyik tanára épen református, miért nem bízzák meg őt a vallástanitás vezetésével, hiszen ennek még útazási dijat sem kellene kiutalványozni. Mire az volt a válasz, hogy állami iskolákban csak képesített szaktanárok taníthatnak. A vallástanításra pedig képesített szaktanár a lelkész, kinek oklevele egyrangu a bármely szakból képesítő egyéb diplomával. Ez a helyes felfogás csak dicséretre méltó s az egyszersmind válasz is lehet ama czikkirónak szörnyen meglepő véleményére is, ki e becses lap közelébbi számában a vallástanárokról szólván, még külön képesítésről is álmodozik. Oh most az a lelkészi oklevél csak olyan silány valami, a mi elveszi a vallástanitó tekintélyét a többi tanárokével szemben, miért is szükség tolna ennek megtámogatására. Mintha bizony a lelkészi pályára lépő nem úgy végezné a S osztályt, s nem is töltene 4 évet pályára készüléssel, mint a ki tanárrá lesz.

De visszatérek tárgyamhoz. A kérvény kedvezőtlen elintézése csakugyan bekövetkezett. A miniszteri leirat szerint 150 frt utazási segély fizetendő ki az ottani adóhivatalnál két részletben, félévenként, utólagosan. Mivel azt láttam, hogy a megállapitott összegből a fáradozás díjazásául megtakarítani csakis a lelkészi állás tisztességével össze nem férő módon való utazással lehetne, még azt kértem, hogy egyházi főhatóságom bele egyezésével engedtessék meg a heti két tanórának egyre leszállítása. Ámde, erre meg az volt a válasz, hogy állami tanintézet ezt meg nem engedheti, mert abban rendnek kell lenni.

így miután a tanévben már jól előre haladtunk, abba hagytam minden meddő kísérletet. S a fáradságos munkát, melylyel hetenként 2 fél napnak — a két órát kivéve — minden munka nélkül eltöltése járt együtt, folytattam és be is végeztem. Mig a helyben lakó róm. kath. hitoktató 300 frt tiszteletdijat nyert, ugyancsak az adóhivatal által fizetve. íme a szép egyenlőség a kormányhatalom előtt, egyenlőség a magasabb politika szempontjából és bölcsesége szerint!

Múlt nyár folyamán azonban — bátorítva az intéze igazgatójától ezen látszólagos jóindulatú biztosítása által isy