Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1895-09-08 / 36. szám

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

564

563

Ebből a családkönyvből semmi szín alatt sem kérek, mert nagyon jezsuita szagot érzek rajta. Arról is meg vagyok győződve, hogy az egyház intelligens világi tagjainál óriási visszatetszést fog szülni. Én legalább egyszer mindenkorra bezárnám az ajtómat az előtt a pap előtt, a kiről tudnám, hogy a lelki gondozás közben nálam szerzett tapasztalásait és a családomban előforduló nevezetes mozzanatokat hivatalosan befogja Írni egy családkönyvnek nevezett egyházi ellenőrzési naplóba.

Az egyházi esketésről a szorosan vett utasítások 1—10 §§-ban beszél a javaslat. Ebben a részben is van hiba, kisebb is, nagyobb is. Kisebbnek tartom azt, hogy a háromszori hirdetést eltörli, és azzal pótolja, hogy az egyházilag is megkötött házasságok legyenek utólag kihirdetve, még pedig a hirdetés vallásos czéljához s természetéhez képest, bizonyos liturgikus szavak (egy kis ima) kíséretében. — Egyiket sem látom valóban indokoltnak.

Én úgy fogom fel a dolgot, hogy nekünk a polgári házasságra vonatkozó törvény §-aiból kizárólag azt kell szem előtt tartanunk, hogy a törvény által megengedett esetek kivételével csak akkor szabad egyházilag megkötnünk a házasságot, ha a polgári megkötést bizonyító tanúsítvány a kezünkben van. Több nem tartozik ránk s éppen azért semmi szükség arra, hogy százados szokással szakasszunk, mert az már nem szükségképeni föltétele a házasságnak. Én nem mozdítanám meg a régi határt, és a felek kivánatára hirdetnék, csak annyit mondanék ki, hogy a hirdetés elmaradása a házasság egyházi megkötését nem gátolja. Minél több lesz az egyformaság a régi és az uj egyházi megkötés közt, annál inkább beláija a nép, hogy vallása csakugyan nincs érintve, annál könynyt-bben megbarátkozik az állam érdeke által kívánt új törvényes renddel; — azért hagyjuk meg mind azt, a mi meghagyható; tehát a felek kivánatára az előleges háromszori (vagy kevesebbszer) hirdetést is.

Még visszatetszőbb előttem az a liturgikus szavakkal kisért utólagos hirdetés. Ha annak állítólag meglevő vallásos czélját és természetét keresem, csak abban találhatom, hogy tudtára van adva a gyülekezetnek, miszerint A. B. és C. D. kér. atyánkfiái egyházilag is megkötötték házasságukat, tehát ezzel is bebizonyították a vallás és az erkölcs iránti hűségüket. A mi a tudtuladást illeti, az egy két helyen is megkötött házasságnál felesleges dolog; valláserkölcsi szempontból pedig sokkal kevésbbé van szükség rá ezután, mint lett volna ez előtt azok házasságánál, a kik a hirdetés alól felmentést kapva keltek össze. Mert most ha egy férfit és egy nőt együtt élni látunk a nélkül, hogy egyházilag megkötött házasságukról tudomásunk volna, az lesz az első gondolatunk, hogy polgári utón keltek össze, de ez előtt csak az lehetett, hogy bagóhíten vannak. Ha a hirdetés nélkül összeadottakat sokkal fontosabb erkölcsi indok mellett sem hirdettük ki utólag és nem imádkoztunk érettük a gyülekezetben, nem látom át, mi valódi értelme van a most javasolt utólagos hirdetésnek.

De sokkal fontosabb ezeknél az, hogy a püspöki kar javaslata szerint, a keresztyén és nem keresztyén házasfelek megáldásánál alkalmazandó eskümintánál a papi bölcseség belátása szerint tehető meg a szükséges alkalmi módosítás“. Csudálatos beszéd! Az állam meghatározza a csőszök eskümintáját, és a két prot. egyház egyszerűen a papi belátásra bízza annak megállapítását a legnehezebb, a leginkább vitatható esetben a keresztyén és nem keresztyén között kötendő házasság alkalmával. Méltóztassanak visszaemlékezni, mily nagy port vert fel egypár esztendővel ez előtt egy sok érdemű ref. pap esete, a ki vegyes házasság alkalmával a róm. kath. jegyest szűz Máriára és a szentekre is megeskette. Micsoda felindulás következett erre az egyházi lapokban. Pedig annak a lelkésznek a papi bölcseség diktálta ezt az eljárást és nem is bizonyos, hogy rosszul diktálta, mert hol van a zsinórmérték, a mivel megmérjük. Határozott esküformulára, szabályozó zsinórmértékre van ilyen fontos ügyekben szükség nem a szanaszét kalandozó papi bölcseségre, mert ez alá a név alá sok bolondság beszokta venni magát.

A 7. §-ban, abból a helyes elvből indulva ki, hogy sarlóját senki a más búzájába ne vágja, azt akarja a javaslat, hogy az illetékesség megállapításánál maradjon érvényben továbbra is az eddig gyakorlatban levő szabály. Az elv helyes, de vannak esetek, mikor nem alkalmazható, tehát kivételt kell engedni alóla. Eddig volt a polgári törvények szerint is illetékes lelkész és a házasulandók annyira hozzá voltak ehhez kötve, hogy más lelkész csak az ő beleegyezésével adhatta őket törvényesen össze, és az illetékes pap — ha akarta — ekkor is megvehette az esketési dijat. Ez j öv íré mind megszűnik; a világi hatóság nem csak az eskető lelkész illetékességével, hanem magával az egyházi összeadással sem törődik, nincs hát többé semmi kényszer, a mi a házasulandókat egyik vagy másik lelkészhez kösse, joguk van tetszésük szerint választani s ha abban a jogukban korlátozva érzik magokat, élni fognak egy másik joggal: az egyházi szertartás mellőzésével. Ki kellene hát egészítem a 7. nak különben helyes elvét azzal, hogy mikor a feleknek a gyakorlat szerint illetékes paphoz való utasítása az egyházi esküvés elmulasztását vonná maga után, akkor a jegyesek által választott pap jogosan eskethet, de az anyakönyvezést az illetékes pap teljesíti, a nélkül azonban, hogy stólát követelhetne.

Advocem stóla! ügy tetszik nekem, hogy ezzel a nehéz kérdéssel, nagyon felületesen bánik el a javaslat, mintha félne bele harapni a kemény dióba- — Mindössze annyit mond róla, hogy ezután is megilleti az a lelkészeket. Ezt jól tudtuk a közös püspöki konferenczia előtt is; nem arra kérünk feleletet a konventtől, hogy: „quid juris“? hanem hogy: „quid consilii“?

A születési anyakönyvekre vonatkozó 18-adik §-baa ran egy olyan állítás, a mit dogmatikai tekintetből nem lehet megtűrni. Azt mondja t. i. hogy: „a szüléiéit gyermek a keresztségben nyervén úgynevezett kereszt vagy utónenevet“ stb.Ez kérem nem áll; ez csak a közönséges laikus felfogás, és ha a mindennapi beszélgetésben ezt a