Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1895-07-21 / 29. szám
451 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 452 detben, ha lett volna alkalmuk, mint lesz most Kolozsvárott, szaktantárgyakban is képezni magukat a theologia mellett. Nekem úgy tetszik, bogy a kolozsvári theologiai íakultás felállítása a protestáns tanárképzés fontos kérdését, bár ideiglenesen, egyelőre szerencsésen megoldotta. Józan, de erős vallásos érzületű tanárok vezetése alól kikerülő miveit ifjúsággal, s az azokból kikerülő, a társadalmi élet vezetésére hivatott, vallásukhoz ragaszkodó ev. ref. vallásu intelligentiával állhatunk meg csak azon támadások ellenében, a melyek a magyarországi ultramontán tábor részéről ellenünkbe mind erősebbek lesznek. Az ingerültséget igen nagy mértékben keltették tel az ellenvéleményüeknél az egyházpolitikai javaslatok. Ezen javaslatok most végre hajtatván, bevégzett tényékké lesznek. Ezzel az állam mint alkotó félre áll a támadás utjából, de megmarad az ingerültség és gyülölség, a mely ellenünk protestánsok ellen fog irányulni és pedig oly mérvben, hogy ellenfeleink higgadt és józan Ítéletét egészen el fogja homályositani. Ennek szomorú jelei már eddig is mutatkoznak. A budapesti Szent-Imre egyesület f. é. junius hó 8-án tartott közgyűlésén Gróf Zichy János elnök megnyitó beszédében ezeket mondja: „a vallási és társadalmi hosszú harczok, melyek mindenkor a protestántismus szellemétől voltak áthatva, jellemzik a társadalmi és politikai életet a reformatio kezdetétől fogva napjainkig; az üldözött mindig a katholicismus volt s az üldözők mindig azok, kik tekintélyt saját magukon kivül elfogadni, magukat erkölcsi vagy anyagi tekintetben másoknak alávetni nem voltak hajlandók“ *). Szomorú, hogy igy nyilatkozik nagy számú hallgatóság előtt olyan egyén, a ki családi állásánál fogva hivatott arra, hogy Magyarországon született törvényhozó legyen; aki nyilatkozata után Ítélve, úgy látszik, a magyar Corpusjurisból nem ismeri a „lutherani Comburanturt és hozzá hasonló törvényeket; a magyar történelemből nem ismeri a gályarabságot és eperjesi vértörvényszéket; a világtörténetből nem ismeri a párizsi vérnászt és a spanyol inquisitiot, a melyektől minden tisztességes catholicus ember szégyennel és undorral fordul el, mert nincs ember, a ki ezeket ismerve állítani merné, hogy az üldözött mindig a catholicísmus volt. Még szomorúbb azonban, ha Zichy János, ezeket tudva, veti állítását az általa tudatlannak és hiszékenynek ítélt közönség közé, mert ez annak bizonysága, hogy az elfogult és előítéletes embereket még a tisztességes családi állás és a gondos nevelés sem képes megóvni az ilyen rágalmaktól, ha a vallás ügyeiről van szó. Sohase hihettük azt, hogy még valaha viszszatérjen hazánkba a vallási gyűlölködés azon ádáz szelleme, a mely az ehhez hasonló nyilatkozatokban jelentkezik s a melyről azt tartottuk, hogy borzadalmaival együtt rég eltemettetett az elmúlt századok romjai alá a művelődés, humanismus és keresztyén seretet szelleme által. Kétségtelen, hogy azokat, a kik ily gondolat körben mozognak, lehetetlen meggyőzni az igazságról. Mit tehetünk tehát a reánk váró támadások ellenében? Mást nem, mint hogy védjük magunkat kitartó türelemmel és egyesült erővel. Csak hogy fájdalom, bizonyos jelenségek arról győznek meg bennünket, hogy az erőket egyesíteni is igen nehéz. Erre nézve egy igen szép eszme vettetett fel újra az egyházi lapokban, hogy t. i. a magyarországi két protestáns egyház azzal ünnepel hetné meg legméltóbban hazánk ezred éves fenáll Vsának öröm ünnepét, ha ez alkalomból a magyar ev. ref. és ágost. ev. egyházak egyesülnének. Szép eszme, nagy eszme, de, a mint látszik, kivihetetlen és hogy kivihetetlen, én, megvallom, fájdalommal látom. Ha a dolgot elfogulatlan szemmel nézzük, meg kell vallanunk, hogy az egyesülés akadálya nem a dogmatical különbségben van, mert hiszen mindnyájan ismerünk tekintélyes és köztiszteletben álló s ev. ref. egyházunkhoz tartozó dogmatica tanárokat, a kiknek dogmaticai felfogása sokkal távolabb áll egymástól, mint az augustana és helvetica confessio, a melyekhez pedig szinte nem köti magát a gyakorlati igehirdetés terén szigorúan egyik felekezet papsága sem. Sokkal nagyobb akadálya van az egyesülésnek a külső szertartások különbözőségében, a melyektől való idegenkedését a nagy közönség igen nehezen tudja legyőzni; továbbá bizonyos féltékenységben, a melyet a testvéri szeretet nem tud elenyésztetni és a mi észrevehetőig nyilatkozott az 189lj2évi zsinati vegyes bizottság működésében, még feltűnőbben nyilatkozik pedig abban, hogy nagy érdrnül számítjuk be magunknak, ha oly helyeken, a hol egyházunk néhány tagja a testvér egyház által *) Lásd Religio 18. szám.
