Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1895-06-30 / 26. szám
409 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 410 ján készült, e számadáshoz csatolt „vagyonmérleg“ közzé tételével fogom megadni végválaszomat Szabó úrnak, miként ezt már máskor is tettem. Kadarkút, 1895. jun. 25. Mozsonyi Sándor. e. m e. számvevő. Temetői beszéd az őrségi egyházmegye gondnoka Dienes Lajos felett. Gyásztisztességtevők! Elértünk a véghatárhoz, a mindnyájunk által egykor — nem tudhatni mikor — biztosan elérendő ama révparthoz, a hol - - a múlandóság gyászlobogójával érkezve — naponta százak és ezerek kikötnek. Egy új hazába, új országba nyitott utat a temető megnyilt kapuja, hova sokan epedő vágygyal kívánkoznak, mig mások, sokkal többen, félve, rettegve közelítenek. Oh mennyire különbözik is ez attól a világtól, mely rajta kívül maradt, hol az emberek futva, fáradva küzdenek az élet s az érdekek különböző harczaiban, mig itt csend, nyugalom, béke uralkodik. Nem a végső megsemmisülés csendje, nyugalma ez, hanem a hívők boldog aluvása; nem a porrá lett emberek békéje ez, hanem azok boldogsága, kik az Urban haltak meg. Ide kisértünk ki téged is őszinte, igaz részvéttel koporsóban szendergő, szeretett s tisztelt felebarátunk és testvérünk az Urban. Hirtelen, váratlan következett be elmúlásod s ide költözésed, szinte megfagyasztva ereinkben a vért s megállítva szivünk dobogását. A gyarló emberi ész megáll, találgat, kérdez, — mi ez, hogy lehet ez? De a vallás azonnal kész a felelettel: Ember por vagy, és porrá kell lenned; az ember élete csak olyan mint az árnyék, mely elmúlik, olyan mint a fű, mely eh zárad, ha a szél által megyen rajta. Ma derül vidám nappalunk, holnap, meglehet meghalunk. Ez az igazság teljesül be rajtad is. Es most itt állunk gyászos koporsód mellett, hogy végbucsút intsünk, mielőtt ama helyre költöznél, hol szerető szivednek előbb letört darabjai már pihennek. De az elválás, a búcsú e pillanatában szivünk, lelkünk óhajtja, jól esik neki, s megnyugtatja: gondolatban végig kisérhetni, bejárni azt az utat, azt a pályát, mely a bölcsőtől kezdve e néma hajlékig terjedett; mert az nem sivár, kietlen volt, hanem áldásos nyomokat hagyó és tanulságos. Igen, mert az az út, melyen idáig jutottál, a becsületes munka és szorgalom útja volt, mint egy hódolva amaz örök igazságu szózatnak; Mondottam ember küzdj és bizva-bizzál. De nemcsak, hanem a közügyek szeretetének, buzgó támogatásának útja is, úgy a polgári, mint egyházi téren, meggondolva s híven követve, hogy az ember nemcsak magának él. Emberszeretet, emberbecsülés is ékesítette a megfutott pályát, emberszeretet, mely az arra érdemeset szívesen zárta kebelére — és igazságszeretet, mely egyedül az egyenes utat tartotta czélhoz vezetőnek. Helyet talált a megfutott pályán az áldozatkészség is a közjó előmozdítására s különösen a szükölködők, elhagyottak gyámolitására. És most mindennek vége! Az út félbeszakadt. A fenkölt lélek elszállt porhüvelyéből. A nemesen érző szív megszűnt dobogni. Az emberszeretetet, barátságot sugárzó szemek lezárultak, a közjó érdekében lelkesen szóló ajkak meghidegültek, a samaritánusi jótetteket örömmel végező kezek megmerevedve, lehanyatlottak! Lefordított fáklyával áll meg e koporsó mellett a munka és fáradhatlan buzgalom nemtője s bánatos arczczal könyet ejt a híven fáradozóra. Ide járul az emberszeretet, a barátság angyala s reszkető kézzel, fájó szívvel int búcsút az elköltözőnek. Megáll felette szent vallásunk isteni alapitója is s kezét áldásra emelve, rebegi: Hű valál halálig, neked adom az életnek koronáját. S hála érzettől telt szívvel eljön s megáll e koporsó mellett a jótékonyság, az áldozatkészség angyala is és a. segélyezettek összegyűjtött örömkönyeit hintve a koporsóra, azt mondja: ezek az igazi harmatcseppek koporsód virágain, ezek a te szűk hajlékodnak igaz gyöngyei, legszebb, legdrágább ékességei. Hát mi mit tegyünk gyásztisztességtevők s különösen mit tegyetek mélyen lesújtott, gyászoló kesergők? Nyugodjatok meg az Úr végzésében, megmásithatlan akaratán. Vegyetek vigasztalást a Krisztus vallásából merített viszontlátás reményéből. Gondoljátok meg, hogy e földi élet csak készület az örökkévalóságra; földi hazánk csak előcsarnoka ama szebb hazának, melynek öröme, boldogsága örökkétartó. A drága halott emléke pedig áldott legyen közöttetek. És mi gyásztisztességtevők — — emlékezzünk s ne felejtsünk! Mert bár a derék nem fél az idők mohától s & nemes jellem és kiválóság maga is emléket emel magának; de viszont az is igaz, hogy az emberi társaság csak úgy érdemli meg, hogy az iseni kegyelem egy-egy derék tagot ad neki, ha elveszítvén azt, szent kegyelettel, tisztelettel megőrzi emlékezetét. Most pedig búcsút veszünk tőled felejthetetlen embertársunk. Tested odatér szeretteid mellé, kik már előtted elmentek; de szent hitünk szerint nem lesz osztályrészed a megsemmisülés; hisz megmondotta a feltámadott Jézus: Én élek s ti is éltek. Elszállt lelked pedig, úgy tetszik nekünk, hogy még vissza-vissza néz s búcsút int felénk. Isten veled, Isten veled tehát------— a viszontlátásig! Ámen. Fülöp József. Vá&fSA. A magyarországi protestánsok vallássérelmí felirata a királyhoz január 5. 1819. (Folytatás.) Nem a mi dolgunk Felséges Urunk, hogy valamely nyakasságot mentsünk, mindazon által méltóztassék Felséged kegyelmesen megfontolni, mely igen kisebbitődhe-
