Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1895-06-30 / 26. szám
405 DUNÁNTŰLI PROTESTÁNS LAP. 406 diaconusaík, díaconissáik, már évtizedek óta hangya szorgalommal, szép eredményeket érve el küzdenek a testvériség, az emberszeretet elveinek megvalósitásáért, egyre másra megalkotva a nemesebbnél nemesebb czélu intézményeket, és gyakorolva, mivelve a belmissio mezejét szinte bámulatos eredménnyel! És mi magyarországi protestánsok . . . reformátusok? Háromszázados küzdelmek, vérengző harczok vihara, ádáz üldözések kíméletlen dühe, az önfentartásért folytatott nagyszerű küzdelem, lenyűgözve elfoglalva tárták erőnket. Őseink még csak nem is gondolhattak anyagi jóllétünk alapjainak lerakására, hiszen a mi csekélyét szerezhettek is, biztos, állandó az sem vala! Ma templomaikat, iskoláikat, majd a hívek vagyonát, hajlékát foglalta el a vallási türelmetlenség. S mikor megszűnt a harcz, mikor elcsillapult az üldözések moraja, beállott a küzdelem jogainkért, felekezetűnk vitális érdekiért. Az áttérés a gyermekek vallásának szabályozása s ehez hasonló kérdések vevék igénybe a század első felében felekezetűnk erejét, idejét és a nemzeti felpezsdülés, az ujjáébredés ez időszakában, a midőn az öntudatára ébredt nemzet századok mulasztásait rohamos léptekkel utolérni, kipótolni törekvék, nem is leliehete csodálni, hogy ezek a nemzetünk életére befolyással biró mozgalmak, majd a fényes emlékű 1848, s az azt követő sötét absolutismus autonómiánkat is megsemmisítéssel fenyegető hosszú uralma alatt idő nem jutott saját érdekeink kellő ápolására, saját létkérdéseink megoldásának előtérbe állítására. A mi élettevékenységünk, egész képességünk absorbeáltatott az egésznek, a nemzetnek életére befolyással biró tényezők, kérdések megoldására! Rövid 3 tized az, amióta önmagunknak élhetünk, sőt a zsinatilag egyesülés előtt az 5 egyházkerület csak megosztott erőkkel, mindegyik a maga keskeny határai között élt... általános érdekek, nemesebb czélok, egy egész nagy íelekezet-test tevékenységének, képességének érvényesülése, már csak a széttagoltság miatt sem volt lehetséges. Már pedig nagy czélok, jótékony intézmények, a rendszernek. az irányoknak mondhatni varázsütésre átalakulása megteremtése, ma már nem nehány évnek, hanem évtizedeknek, századoknak munkája lehet! Más népek nemzetek, vallásfelekezetek békés századok lassú szorgalma, évről évre építő munkája által emelhetők fel a nemzeti és felekezeti nagyság azon épületét, melynek mi még csak az alapját, a fundamentumát rakosgatjuk. Időnk az átmeneti korszakok ideje. Mindenütt forrongás, lázas törekvések; hosszú évtizedek mulasztását helyre pótolni, szebb, virulóbb jövő alapját lerakni hivatása napjainknak, s mig az egyik rész sóvárogva tekint a külföld viruló intézményei, pieíisticus irányú, s általános emberszeretettől áthatott magas culturája, s kiemelkedő, hathatós tényekben nyilvánuló felekezeti, vallásos élete felé, s magát már előre mintegy a messze jövőben képzeli, panaszolkodva a jelenkor embereinek kicsisége, a feladatok megoldására nem termettsége miatt: addig a másik rész, még mindig a régi idők teremtette helyzet súlya, szokása alatt élve, annak irányát, szellemét követve, csak lassan kezdi látni a megnyilatkozott igényeket, az újabb elveket, irányokat, ügy érzi magát mint a vándor, ki. kiszakittatva a megszokott otlion csendes köréből, mindennapi munkakörének egyhangúságából, előtte egyszerre forrongó nyüsgő embertömeg ... a látványosságnak ezer meg ezer neme terül el, s nem tudja otthonára gondoljon-e, vagy élvezze a kínálkozó gyönyöröket, avagy részt vegyen e hullámzó, előre törő mozgásban ő is! Jogos, alapos a panasz itt is amott is. Elvitatni nem lehet, hogy nem fejlődünk, nem haladunk oly mértékben mint talán lehetne. Mi lelkészek még nem vagyunk eléggé áthatva hivatásunk fontosságától ; az új követelményekkel, a feladatok, a teendők újabb alakulatával megalkudni megbarátkozni nem tudunk; azt hisszük, azt tartjuk, hogy a papiszószék ma is az a hely, melyen becsülettel megállva szolgálhatjuk felekezetűnk, vallásunk érdekeit, igazait, s nem vesszük észre, hogy mint emelkednek eddig nem is méltatott, figyelembe sem vett viszonyok, intézmények, az evangelizálás, a belmissio, erkölcsnemesitő, jótékony társulások, az intenzivebb gyülekezeti élet, a szószékkel egyenlő jelentőségre, hasonló fontosságra. Át kell érezni, észrevenni ezeket nekünk lelkészeknek, erre kényszerít, ha önként magunk nem akarunk, a korszellem, mely viszi, ragadja magával az embereket, s bizony a ki annak útjában áll, vele nem halad, eltiporja, elsöpri azt. Legyen azonban kissé türelmes, helyezze magát várakozó állásba a követelő közvélemény is, a mely—bizony be kell ismernie — ma még bizony csak kívánni, követelni tud. Látja ugyan a teendők halmazát, a követendő irányt, meg" is jeleli a czélt, de — fájdalom szivében lelkében még oda fejlődve nincs, hogy szívvel lélekkel élne ő is ama czél elébb vitelének, hogy nemes felhevüléssel adná meg az eszközöket, melyek annak megvalósithatását mielébb lehetővé tennék. Bizony mindaddig, mig az oly nemes czélu egyletek mint a Lorántfy Zsjuzsánna egyesület Budapesten csak vergődik és a pártolás hiánya, s a közönyösség miatt kívánt eredményt előmutatni nem képes, s mig a domestica is, mely annyi jótékony czélt felölel s egyesit magában^ évről évre lejebb száll bevételeiben, egy szóval mig egyetemes protestáns egyházunk in membris is nincs áthatva az új idők szellemétől, addig legyünk kissé türelmesebbek, elnézőbbek egymás iránt, foglaljunk el várakozó álláspontot, s készítsük, egyengessük lassan-lassan elő a. talajt, hogy a következő évszázad kevesebb panaszt hallhasson, de több eredményt, hatékonyabb, áldásosabb tevékenységet láthasson. Patay Károly' r Válasz Szabó Ur „Viszhangjára“, Maradjunk meg a tárgynál, ne legyünk viszhang, a mi sokszor gyengén, zavartan és nehezen érthetőn adja vissza az eredeti hangot. „Mekkora államsegélyre van szüksége a csurgói ev. ref. főgimnáziumnak ?“ A megvitatás tárgyát e kérdés 26*
