Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1895-06-30 / 26. szám
403 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 40 í két megszabadít az élősdiség elsatnyitó hínárjából, áldást áraszt egyházára, melynek annyi ép, erős tagot növel, s melynek harczkópessógét oly nagy mérvben fokozza. Legjobban pusztít a lelki élősdiség egyházunk miveltebb és előkelőbb tagjai közt, kiknek pedig, ép úgy mint másutt, a vallásos élet terén is vezetőknek s a buzgóságban példaadóknak kellene lenniök. Egy-egy városi gyülekezetben^ hol nagy az itelligenczia, hány olyan családra akadnánk, hol olvassák a bibliát, vagy legalább más vallásos müveket? a hol szívből érdeklődnek vallásos ügyek iránt ? Bizony kis perczentjét képezik ezek az egésznek! Hányán vannak egyházi közéletünk kisebb és nagyobb szereplői között, kiket csak a külső decorum, családi hagyományok és tán egy kis ösztön visznek oda, de kiknél a benső vallásos hit működését és megnyilatkozását, úgy elméleti mint gyakorlati irányban, alig-alig láthatjuk; a kik ha kimennek a gyűlésből, szinte elfelejtik, hogy egyházunk tagjai s más sem igen ismeri meg róluk — legalább tetteikből, — hogy egyházunk tagjai, s kik közül némelyiknek fia még azt sem tudja, hogy melyik egyház tagja. Ez azután az élősdiség és elsatnyulás legutolsó stádiuma! Itt legnehezebb az orvoslás, mert igen nehéz családi életük bizalmasává lenni. Ezt a bizalmat kell megszerezni s bevinni körükbe a bibliát. S ki vihetne be más, mint a lelkész, a tanító és a tanár? Az első a szülőkre hatva, a két utóbbi pedig a gyermekek utján. BVisszamaradásunk általános oka. Panaszolkodunk. A világi elem panaszolkodik, hogy mi papok nem élünk teljes odaadással magasztos hivatásunknak, beérjük szorosan vett hivatalos kötelességeink úgy a hogy elvégezésével, nem sokat törődünk önművelődésünkkel, a kortól messze maradunk, az általános miveltség szinvonalán meg nem állhatunk, és a szorosan vett lelkípásztorkodás — evangelizálás — belmissio, lelki gondozás terén az egész halmazra szaporodott teendőknek legelemibb részét sem végezzük el! Sok . . sok a panasz, s valahány az irányadólag panaszolkodó elme, talán annyiféle a követelés, a conditio sine qua non velünk^szemben!! Paüaszolkodik a lelkészi kar, hogy a világi elem sem áll feladata magaslatán, hideg, közönyös a vallás s az egyház iránt, azok szeretete csak ajakán él, szivében lelkében áldozat lángjai nem égnek; sokan csak hiúságuk, egyéni önző czéljaik érdekének rendelik alá a vallást s annak intézményeit, felhasználják, hogy talán emelkedhessenek, hogy aztán a Parnassuson a gradusokról elfeledkezzenek!! Panaszolkodunk, hogy a velünk szemben hangoztatott követelmények nincsenek összhangba a megélhetésnek azon fokával, melyre a protestáns lelkészi kar helyezve van, hogy nagy részben a század első felében megszabott javadalmak nem elegendők a tisztességes! megélhetésre s a versenyben el nem maradásra sőt haladásra. Kiilön-külön hallva a panaszokat talán el sem tudnánk igazodni azok között. Nehéz lenne bármelyik felnek is igazat adni, eleget tenni. Így azonban, mind-kettőt meghalgatva, talán sikerül az igazság mérlegét úgy állítani fel, hogy mindkét fél megnyugodhassék annak állásában. Én részemről sokkal messzebb meg}Tek a panaszok okának vízsgálásában, s úgy találom, hogy mindezek a körülmények, a megváltozott viszonyok, a kor követelményeinek megfelelőleg állottak elő. Elvitatni, tagadni azt, hogy minden kornak, minden időszaknak megfelelőleg megvarrnak a maga felszinre vetett s megoldásra váró eszméi, feladatai; hogy csaknem minden század, minden embernemzedék a rá váró teendők, végezni valók más meg más alakításaival áll szemben, azt hiszem hiú kísérlet, kárba veszett fáradság volna. Oly igazság ez, melyet úgy az emberiség történelme, valamint különösen a vallásos téren koronként felmerülő elvek, irányok, igazságok keresése a legmegdönthetetlenebbül igazol. A reförmátió hajnalán legelső teendő volt a különböző hitfelekezetek tanának, hitczikkelyeinek megállapítása, egybefoglalása. Több éveknek kellett elmulniok addig. mig a protestáns, illetve református, és evangelicus hiitudósok, sok vita, sok áldatlan versengés után, különkülön a magok kátéját, simbolicus könyveiket elkésziteni tudták. Az ezek alapján csoportosult felekezetek még hozzá sem kezdettek egyházszervezetük alapjának lerakásához, már fegyverhez kellett nyulniok, hogy évtizedeken, századokon át harczoljauak a lelkiismeret szabadságának, hitük, meggyőződésük tisztaságának zászlójukra irt magasztos elveiért! A harcz pusztító tüze, a csaták vészes moraja háttérbe szoritának minden nemesebb törekvést. . . küzdöttek pusztán fizikai létezhetésükért... a szellemi munkásság, az áldásosabb tevékenység megbénítva, elmaradott vala. Majd beköszöntöttek a béke napjai, az addig más téren munkálni rendelt erők felszabadultak, s lázas törekvés tölti el az intéző köröket az anyagi rendezettség, a külső jóllét alapjainak lerakása iránt. Valóban a külföldi protestáns felekezetek a harcz vihara után következő békés századok folyama alatt hoszszas évek hangya szorgalmával hordották egybe mai anyagi rendezettségüknek és létüknek morzsalékait. Már a múlt században, különösnn pedig e század első tizedeiben keletkeztek azok a jótékonysági intézmények, melyek parányi kezdetből, lankadatlan szorgalommal növesztve, ma már az egész földet behálózzák, körülölelik karjaikkal; már egy egész század óta van idejük, alkalmuk a külföld protestáns tudósainak kifejteni azon tudományos munkálkodást, mely a theologiai tudományok terén oly sok oldalulag nyilvánul; lelkészeik,
