Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1895-04-21 / 16. szám
245 DÚNANTŰLI PROTESTÁNS LAP 246 teszi a kölcsönvevő a pénzt? vág}7 mi joga lehet a fölött rendelkezni, ha már kiadta azt? De hát szüksége volt D.-nek ily hamis axiómára, hogy kieszelt (?) védrendszerét fölépíthesse. Fölállít tehát egy soha nem hallott nevetséges jogfogalmat, hogy ráépíthessen egy másik együgyüséget. ,, Fű cksz neki többször említette, hogy ö azt a pénzt nem látta, mondja D. De hát ha F. nem látta, kinek adta, hova tette azt a pénzt a pénztárnok? Nem látja-e be D. hogy ez állításával, a kit menteni akar, egyenesen azt a péuztárnokot vádolja és teszi föltétlenül és fölmenthetetlenül felelőssé: mert tudja meg D. hogy nem elég ám egy kötvényt csak aláírni, hanem meg is kell annak összégét az adósnak kapni, különben az az adós nem adós és az a kötvény nem kötelező. Én ugyan nem láttam, hogy kinek a kezébe adta a pénztárnok azt a pénzt, de azt meg én hallottam s nemcsak az elhalt Fucksztól és pénztárnoktól, hanem élőktől is, t. i. Fucksz nejétől és az egyházmegyei ügyésztől, hogy Weiss Lipót mikéi lakos 2 db. váltó követelésének törlesztésére fordította F. a kölcsön nagyobb részét <L. a fönt idézett egyházmegyei jkönyvet, mely épp ezt dokumentálja is) Hiszen az egyházmegyei ügyész ama 2 db. váltót a K.-féle kölcsön nagyobb biztosítására elővigyázatból cedáltatta is; s kúriai Ítélettel meg is nyerte AYeiss ellen s épp ezen váltók azok, melyeket Fucksz özvegye, a fönti jkönyvből láthatólag Weissnak aztán ki is fizetett. Meg kellett tehát F.-nak kapnia a 2000 frtot, s meg is kapta, íme 3-szor sincs igaza D.-nek. Érezvén D., hogy ezen állítása vádrendszeréhez magában véve gyönge lesz, keres egy csattanósabbat. Fucksz még azt is mondta neki, hogy őt „rútul megcsaltákV‘ Kik? . . . azt nem meri mondani D., sejtvén a sajtóbiróság verdiktjének szelét, melytől egyszer már csak kegyelemből menekült meg. De sőt mentekezík is, hogy a holt kijelentésére súlyt nem lehet helyezni: feledvén, hogy az többé, amint terjeszti aztD., nem is a holtnak, hanem D-nek acceptált rágalma. No de siet vissz aszivni „súlyt nem lehet helyezni reá.“ De hát akkor minek áll elő olyannal, amit saját magának kell meg czáfolnia, eldobnia. Mert rendszerének szüksége van a „calumniare audacter“ eljárásra, a mit úgy folytat tovább , hogy „gya■nMs“-nak jelzi, hogy a míg F. élt, én azt az ügyet sohasem bolygattam, de most, hogy meghalt F. és a pénztárnok is — bizony pedig nem most halt meg egyik sem,— „kirohanokholott R. tette hírlapi kirohanás tárgyává az ügyet. íme ebben sincs, már nem tudom hányadszor D.nek igaza. Belátva, hogy halott tanú, holt igazság, gondol merészet és nagyot és „saját tudomására“ hivatkozik. Vádlónak és tanúnak áll be egy személyben. Sic! No meg az én „beismerésem“-Ye (?); ismét nem azért, hogy bizonyitson, hanem hát, hogy gyanúsítson. S állít oly „perspectivát“ a közönség szemei elé, a melylyel nyilvánvalóan kell annak látnia azt, a mit ő hypnoticus álmában jól lát. Ugyan mit ? . . . Azt, hogy nekem „körülbelül annyi értékig volt váltó zsirálási és kiegyenlítési összeköttetésem F.-al.“ Volt! De hát mi köze ennek az ügyhöz ? Mi ? Ah ez már az ő kitervezett rágalma kiépítésének az emeletéhez tartozik. Ugyanis, sarat sárra, követ kőre rakva, igy építi rágalmát ki :nE. elismeri, hogy ajánlott F.-nak az egyházmegyei pénztárból kölcsönt.“ Pedig biz én nem ismerem el, csak D. fogja rám. Nem is ajánlottam, hanem midőn kölcsönt keresett s kérdezett, azt mondtam, hogy tudja meg a pénztárnoktól, hogy van-e s az egyházmegyei ügyésztől, hogy kaphat-e ? Ez azok dolga. Az csak válasz volt a kérdésre és nem ajánlás. De ha ajánlottam volna is, csak teljes biztosítás mellett ajánlhattam volna. Majd folytatja: „F. sem az előtt, sem azután egyházmegyei pénztárból soha kölcsönt nem kért .“ Van nehány száz más adósa is az egyházmegyei pénztáraknak : a kik „sem előbb, sem utóbb,“ hanem esak egyszer kértek és kaptak kölcsönt. De hát mi köze ennek a kérdéshez ? . . . Megmondja a zárjelbe szorított nyilatkozata. (Elég is volt neki t. i< F.-nak enayi.) Értsd t. olvasó az én „köriil-belül annyi kielégítési kötelezettségem“ födözésére. S hogy számtanilag is demonstrálja sötét lelkű föltevésének világosságát, tesz egy hasra esett számítást is, mely a körnek ily négyszögitését demonstrálja : nElég volt az én körülbelül annyi kiegyenlítési kötelezettségem födözésére“ Ez 1650 frt; továbbá ama másik elsőbbségét „nagylelkiileg“ áttengedett 1300 frt = 2950 frtnyi tartozás törlesztésére? Az meg bíróilag bebizonyított tény, hogy a Weisz-féle két váltó összege csakugyan a 2000 írtból lett födözve, ergo F. 2000 frt meg nem kapott összeggel törlesztett 4250 frtot és mégis mondjál), „rútul megcsalták“ F.-ot. S ezen 2X2—12 számítás után kijelenti D., hogy „a legtermészetesebb és másként nem is történhetett dolog az, hogy a 2-ik és a 3-ik helyen bekeblezett, 2950 frt megtérült, de az 1-sö helyen bekeblezett pénznek el kellett vesznie. Hiszen ha elég volt a 2000 frt a 2950, pláne 4250 födözésére, nem elsőbbséget, hanem törlesztési nyilatkozatot kellett volna adnunk s akkor nem 95, hanem csak 30°/o*e teher a birtokon, de a mi még akkor sem talált volna teljes biztosításra D. szerint 5250 frtos birtok V8 éval= 600 írttal. Minden kissé is hozzá értő ember beláthatja tehát, hagy a vcardo reiu nem abban áll, hogy hova lett fordítva a pénz, tehát abban sem, hogy ha, — posito séd non concesso — az elsőbbségüket átengedettek követelésének födözésére forditatott volna is, — a mi mellesleg mondva teljesen jogos és nem megróható s akár hányszor elő is forduló kölcsön művelet, hanem állott a szabálytalan kikölcsönzésben, a mihez — mint a 11. számban olvasható nyilatkozatomban kifejtettem — nem volt semmi közöm. Hiszen ha a 2000 frt helyes betáblázással vau 6000 frtos ingatlanra 1-ső helyen biztosítva, akárhová teszi F. a pénzt, s habár 100,000 frt későbbi betáblázás terheli is a birtokot, evidens, hogy a 2000 frt veszélybe nem jut, legföleb a 8 évi kormányzat a felelős D.-vel együtt. 16*
