Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1895-04-14 / 15. szám

22 7

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

Egyröl-másról.

Kétséget se szenved, hogy ránk lelkipásztorokra nézve ez idő szerint legfontosabb, mert mindnyájunkat közelebbről érdeklő ügy: a gyámintézet megalkotása. Nem szándékom ezúttal reá kiterjeszkedni, a mennyiben nézetemet az új javaslatról elmondottam ; sőt ha talán újabb megjegyezni valóm lenne is, elhallgatom, mivel azt hiszem, hogy teljesen idejét múlta. Az a bitem ugyanis, hogy a most együtt levő convent végleg dönteni fog, a mennyiben az új javaslat az egyházmegyék és kerületek által hangoztatott kívánalmak szerint készült el, s igy újabb véleménynyilvánításokra nem is lesz alkalom.

Nem lehet azonban e tárgygyal kapcsolatban egy pár megjegyzést elhallgatnom, melyeknek elmondására az e lap múlt 13-ik számában megjelent s a gyámintézeti javaslatra vonatkozó véleménynek különösen két része indított.

Czikkiró ur ugyanis az egyházaknak a gyámintézeti alaphoz járulásáról szólván s illetőleg azt ellenezvén, azzal indokolja e véleményt, hogy lám az ácsi gyülekezet ismeretes felhívásával nem ért el semmit, egyedül maradt.

Igaz, hogy nem esnék ki a világ szekerének kereke, ha elhallgatnám, a mit erre — a valóságnak megfelelően — el lehet mondanom; de mégis jól esik — mint tényt — ama szigorú véleménynyel szemben megjegyezni, hogy nem áll úgy egészen a dolog, s nem is jó volna, ha úgy volna. Nem dicsekedésiil, csak mint valóságot említem föl. hogy igenis pl. a körmendi gyülekezet, mindjárt az ácsi felhívó szózat után megadta az egyhangúlag hozott határozati választ, a mi e lapban is közölve volt. -— Sőt, hogy ne csak magunkról szóljak, az őrségi egyházmegyének 10 egyháza önként lelkesen, kettő pedig feltételesen, ha köteleztetik, megígérte a hozzájárulást — akkor midőn a javaslatnak még híre se volt.

Ezt pedig nem azért említem föl, mintha mereven ellenezném czikkiró urnák azon nézetét, hogy a gyülekezetek mellőzése ajánlatos, hanem csakis annak bizonyításául, hogy nézetem szerint még nem állunk egyházi téren egészen a hideg közönyösség sivár mezején. Én úgy látom, hogy népünk csak az újabb kivetéseket fogadja kedvetlenül, mert az kétségtelen, hogy az egyházi teherviselés a legtöbb helyen súlyos. Kisebb hozzájárulás azonban az egyházi pénztárból észrevétlen teher lenne. — Az mindenesetre igaz, hogy az effélét az intelligens világi egyháztagoknak illenék indítványozni.

És ha azon oldalról nem jött, nézetem szerint se lett volna helyes a dolgot erőltetni.

De nem azon ok miatt, a mit czikkiró ur — mint különösen figyelembe veendőt — felhozott, hogy a közvélemény ítélete a lelkészek felett igen kedvezőtlen. Mert én azt egészen nem is igy látom. Igaz, hogy egyházi lapjaink rámutatnak, illetőleg magunk rámutatunk egyházi lapjainkban, arra, hogy a múltban nem történt meg minden, a minek kellett volna s egyúttal ajánlva vannak a módozatok is, melyek szerint a mulasztás helyre hozható — a különösen a melyekkel a bekövetkező válságos időkben sikerrel működhetünk.

228

De az nem a nagy közvélemény. Sőt bátran elmondhatjuk, hogy egyházi lapjaink véleménye rólunk — a magunké. Még nem állunk ott, hogy hozzá értő világi tagjaink gyakrabban Írogatnának az egyházi lapokba.

Részemről a közvélemény hangulatát ez idő szerint ha nem is a legkedvezőbbnek, de elég megnyugtatónak találom. A napi lapokból, s az országgyűlésen időnként történő nyilatkozatokból azt látom, hogv a közfigyelem lassanként a lelkészekre irányul. Méltányolják nagyfontosságu hivatását, szóvá teszik kedvezőtlen anyagi helyzetét, s ha lassan megy is, azt hiszem el jön az idő, midőn a lelkészek ügye rendezve lesz Ha méltatlan szolgáknak találna bennünket az az igazán nagy közvélemény, szót se vesztegetne reánk.

Sőt azt se látom o'y sötét színűnek, mintha a protestáns lelkészi kar a kath. mellett talán lenézve volna s kevés figyelemben részesülne. Én azt látom, azt tapasztalom. hogy a mely tisztelet, becsülés az egyiknek kijár, a másiknak sem hiányzik. Természetesen nem gondolok egyes kivételes esetekre, a mikor a reverenczia magamagától elesik.

De épen ezért és mert a közel jövő csakugyan meg próbálhat bennüuket, kétséget se szenved, hogy teljesen jogosult egyházi lapjaink buzdító szózata a még szélesebb körű lelkészi munkálkodásra — a templomon kiviil is. S hogy erre hálás talaj - kínálkozik és nem gyümölesőzés, nélkül: tapasztalásból tudom. Azt látom ugyanis, hogy például ama vallásos felolvasó estélyek iránt, melyeket már két évvel ezelőtt megkezdettem s ez évben is adventben kezdődőleg a böjti időszakban folytattam : mind inkább fokozódik az érdeklődés. Előbb csak híveink látogatták tömegesen; ez évben már láttam a hallgatók között evangélikuson és izraelitákon kiviil még róm. kath. hallgatókat is. Tárgyai voltak pedig felolvasásaimnak az egyházpolitikai új törvények ismertetése s a híveknek úgy is mint honpolgároknak, úgy is mint egyháztagoknak teendői. Azonkívül pedig a keresztyén egyháznak külső és belső története, fejlődése Nagy-Konstantinig. De tevőleges részt vettek a hívek is az énekkar szereplése s a növendékeknek hazafias és vallási tárgyú szavalásai által.

S ezen, hogy úgy mondjam, mozgalmasabb élet a gyülekezetben, nem marad gyümölcsözés nélkül. Kész szívvel. buzgósággal nyitják meg a hívek erszényeiket közczélok előtt, s évenként segélyezés czimén nem csekély összegek gyüjtetnek vagy utaltatnak ki a pénztárból egyes zörgető egyházak számára, sőt legközelebb az is az áldozatkészség szép jelérőt tesz tanúbizonyságot, hogy az alig három év óta fennálló egyházi olvasókör helyiséget óhajtván emelni, rövid idő alatt közel háromszáz forint gyűlt be e czélra. E pontnál azonban nem lehet örömmel sőt büszkeséggel föl nem említenem, hogy egyházmegyénknek gondnoka, gyülekezetünknek pedig fögondnoka, tek. Dienes Lajos ur, e czélra szintén nagyobb összeget juttatott. Ő volt az is, ki egyik presbyteri gyűlésünkön azon azon indítványomat, hogy konfirmáczió alkalmával a növendékek az alkalom ünnepélyesebbé és emlékezetesebbé* tétele czéljából az ünnepély keretében az eddig szokott