Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-03-04 / 9. szám
131 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 132 Rómának vagyoni viszonyai rendben vannak, rendbe hozta azokat a magyar nép rajongó buzgósága, helyesebben: néhány király pietismusa. Bennünket azonban — mivel a királyi dotatiókból még részt nem kaphattunk, mind e mai napig nyom ama paizsos férfiú, kivel szemben az állam még nem látta be szükségét, hogy védelmünkre siessen. Pedig itt van immár az ideje. A közvélemény határozottan felénk fordult, s ha mi megértettük a közvélemény követelését, meg kell értenie azt az állam ügyeit vezetőknek is, hogy mi is édes gyermekei vagyunk a hazának. És ki jobb hazafi? ki hivebb támasza az államnak? ki buzgóbb napszámosa a nemzetnek, mint mi — protestánsok? Nyelvünk, rytusunk s a külsőben való megjelenésünk is — mind magyar, mely nem aspirál semmi idegen felé, nem conspirál semmiféle nátióval, s nem keres magának hatalmasabb bázist, csak a haza földjét. Egyházunk, a szó tiszta, teljes és tökéletes értelmében, magyar nemzeti egyház. Ezt az egyházat, — a magyar államnak ezt a rendithetetlen védbástyáját, — nem lehet és nem szabad magára hagyni a magyar államnak. Az államsegélyből nyert némi kegyadomány, melynek kiadása, még ha az Wekerle terve szerint maradandó törvény által biztosíttatnék is, — nem lehet többé dija a magyar reform, egyház hűségének, s az állam érdekében tanusitott működésének, már csak azért az egyért sem, mert mi nem díjért és nem jutalomért hozzuk meg áldozatainkat, — tehát nem is fogadhatunk el díjul kegyelmi morzsalékokat .... Mi örökséget kívánunk, — törvényes örökségünket ! Magyarok vagyunk. S mivel a magyar előbb volt magyar, — és csak azután lett katholikus: tehát magyarságunk alapján — kivánjuk, követeljük mindazokból osztályrészünket, melyeket őseink, a magyar királyok adományoztak egyházi, közművelődési ezélokra. Külországba már végeztek az efféle dologgal. Francziaország, Németország és a többiek, már régen elintézték azon örökösödési ügyet, mely nálunk ez ideig elintézetlen hagyatott. Az 1848. évi XX. t. czikk megadta az irányt^ csak végre kell azt hajtani, — a mit az igazság, a méltányosság és a korszellem hovatovább hangosan követelnek. A klérus, mint magyar] alattvaló, nem birtokolhat el állami felségjogot, — mondja a Szent István koronáját viselő fejedelemnek lábaihoz borult Sibylla. S a szót és korszellem által támogatott tanácsot nem fogja mellőzhetni a magyar jogállam sem. Cselekednie kell tehát úgy, mint azt a méltányosság, az igazság, a jog — s ezekkel egyben a szükség — parancsolják. S mivel Istenen kívül minden más ellenében megvédheti a magyar állam az ő felségjogát, — mint ezt megtette immár egész Európa: — vegye 'vissza az egyházi vagyont a papok kezéből .... És? * Azt a maga igazi rendeltetési czéljaira fordítsa. Barakonyi Kristóf. A tökéletes vallás. (Folytatás.) A keresztyén vallásnak más sajátosságai is vannakf melyek megerősitík azt a benyomást, hogy az lényegesen különbözik más vallásoktól, s nem pusztán egy faj vagy nagy elméjű egyének természeti tehetségének hajtása. Összeköttetésben van az a világ egész előző történetén egyenest áthúzódó kijelentések sorozatával. A kezdetleges kijelentés melletti érv, a menynyire én látom , inkább elüt, mint sem idevágó. Tiszta igaz, hogy semmiféle kijeeutés sem képes megteremteni az emberben a vallási tehetőket, annyi lenne ez, mint ha az embernek vizbe dobása által kopoltyukat akarnánk teremteni. De azon tényben, hogy az ember ístenismerő-képességgel teremtetett, benfoglaltatík-e az, hogy a kijelentést megelőzőleg ismerte Őt? A természetfelettiben való veleszületett hit és az ezt követő vágy a személyes Istennel való közösség után, csupán olyan ismeretet foglal magában, minővel a csecsemő bir a nyelv felől: van képessége megtanulására, de még nem tanulta meg. Az ember ezen isten-ismerőképességéből az következik, hogy az ajándékozott igaz isteneszme híjján alkot valamely eszmét magának az istenségről, de az bizonyára nem, hogy a nékie nyújtott igaz eszme nélkül ő magától jutand el ahhoz. Az egészen érthető, hogy az ember képességgel bir arra, hogy olyas segítségére legyen a természetben és gondviselésben val<5 isteni kijelentésnek, hogy elkészítse magát a megtestesülésben nyilvánult személyes kijelentés elfogadására. \ alójában, Pál erősiti ennek lehető voltát. De a természeti vallások története azt bizonyítja, hogy az emberek néni használták ezen természeti kiváltságukat. És a legmagasztosabbnak elismert isten-eszme történetileg összeköttetésben van azon kijelentéssel, melyről azt állítja, hogy kezdetleges. A nehézség, mely azon kérdésből támad: miként ment végbe e kijelentés? — nem látszik nagyon komolynak. Miért kellett annak, mint sokan állítják, szó vagy