Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1894-02-25 / 8. szám

119

DUNÁNTÚLI PKOTESTÁNS LAP.

120

lenség azt hinni, hogy ezen eszme természeti fejlemény — a schémi ösztön nem gyámolitott munkájának eredménye. Ezen ösztönök mindnyája az ellenkező irányt mutatja. Sőt azon zsidók, kik keresztyénné lettek, erős idegenkedést, s majdnem képtelenséget mutattak arra, hogy higyjenek a mi Urunk istenségében. Visszaestek az ebíouitismusba és elárulják schémi természetüket. Mohamed fejébe se ment be a megtestesülés eszméje. Az érzelem vihara és a méltatlankodás szenvedélyével, mely egyáltalában nem hasonlít az európai unitáriusok nyugodt közönyéhez, jelenté ki az arab próphéta, hogy rettenetes isten káromlás az az eszme, hogy Jézus Isten vala. Ez tehát gyökéreszméje azon vallásnak, mely oly talajból nőt ki, melyben semmi nem vala, mi természetes úton létrehozhatta volna; azaz ez olyan eszme, mely megfelel a kijelentés meghatározásának, mit a vallás tudománj7 ád; „nyert“ s nem szerzett eszme. Megválom én nem értem, hogyan térhet ki valaki azon következtetés elől, hogy ez valódi kijelentés.

Nagyban erősbül az ügy, ha meggondoljuk, hogy ez eszmét a megtestesülés ténye hozta létre. Az eszme nem egy vallástanitó elméjében fogamzott meg először, s nem egy nép tulajdona volt előbb, és azután szülte a tényt. A tény szülte az eszmét, azon kevesek elméjében, kik megérték azt; magának a ténynek megdöntő bizonysága győzte le a schémi idegenkedést, a mennyire az legyőzhetett vala. Érezték az emberek, hogy a kijelentés által nem eszmét nyertek Isten felől, hanem Isten önmagát jelenté ki. A megtestesülés ezen ténye a kijelentés.

A keresztyéü vallásban ez van tehát: a legmagasztosabb eszmét adja nekünk Istenről, a mit valaha nép vagy egyén képzelt vala, s ezért bátran mondhatjuk, hogy a lehető legmagasztosabbat. Ezen eszmét pedig tényleg a megtestesülés hozta létre. Ennélfogva a keresztyén vallás isten-fogalmában, a mit a megtestesülés nyújtott, ez a kiemelkedő eszme; azaz azon Istenről való eszme, a ki képes és ölt is testet, ennélfogva a mi hasonlatosságunkra való erkölcsi természetű Isten, és határtalan szeretet. De ezen megtestesülés midőn megbizonyítja magát, hogy isteni kijelentés, az által, hogy a képzelhető legmagasztosabb isten-fogalmat nyújtja, ugyanakkor azt is bizonyítja, hogy kijelentés, az által, hogy minő talajban vert gyökeret. Úgy tetszik, hogy itt elegendő alap van annak erősítésére, hogy a keresztyén vallás nem csupán a legjobb, hanem az egyedüli igaz vallás. Alapitója nem kiváló erkölcsi tanításai által lön áldásává az emberi nemnek főkép, sem az által csupán, hogy jobb értesülést nyertünk általa Istenről a többi tanítóknál; hanem az által, hogy aláhozá Istent a világba, hogy úgy mutatá fel Istent, mint a ki minden mi dolgaink és szenvedéseink iránt a legnagyobb érdeklődéssel és részvéttel van, és ekként egészen uj dolgot szállított alá a világba, olyan dolgot, hogy e tekintetben más tanító nem versenyezhet vele és nem utánozhatja őt. Mivel ő, egyedül ő tette ezt, innét van, hogy csakis az ekként alapított vallás érdemli meg az igaz vallás czimet, és áll határozottan más talapzaton, mint minden más vallás. Ez az, a mi lényegesen megkülönbözteti azon vallásoktól, melyek az ember vallási tehetőkének semmitől nem segített működésére vihetők vissza. A mohammedánísmusban nem találunk bizonyságot a mellett^ mit szorosan kijelentésnek nevezünk. A mohammedánismus gyökereit nagyon könnyű felfedezni Arábiának azt megelőző társadalmi állapotában, és azon vallásokban, melyekkel Mohammed érintkezett. Buddha, viszont, vallásának atheistikus alapelve által visszautasította a kijelentés összes eszméjét *)•

(Folyt, köv.)

Miklós Géza.

Könyvismertetés.

Vigasz a siralom völgyében. Vasárnapi, ünnepi és alkalmi imádságok*

Készítette Hetesy Viktor, ó-moraviczai evang. reform, lelkész

(Vége.)

Hogy az alkalmi imádságok közül is láthassunk példát a tárgyhoz és alkalomhoz való ragaszkodásra: idézzük egy részét a kötet megkapó beköszöntő imádságának. „. . . Hála legyen neked, kegyelmes Isten! hogy a mi gyülekezetünket sem hagytad lelki pásztor nélkül és megengedted, hogy a mennybe szállott Illyés palástját hordozhassa itt egyik-másik szolgád, kit mi szeretettel választottunk és vallunk magunkénak! . . . Igen, Uram! itt áll előtted és néped előtt a te uj szolgád, bölcsességben, ta pasztalatban legkisebb szolgád, de buzgóságban, szeretetben semmivel sem kisebb többi szolgáidnál! Itt áll előtted ég áldásodat kéri magára és munkájára! Kegyelmes Isten! áldj meg engem te szolgádat erővel, egészséggel, hogy el ne fáradjak a munka terhe alatt! Áldj meg engem egyenes szívvel és a te félelmeddel, hogy néked kívánjak inkább tetszeni, mint az embereknek! . . . Töltsd ki szent lelkedet az én beszédemre, hogy azok hallatára a tévelygő megtérjen, a kételkedő világosságot vegyen. Én Uram és én Istenem! áldj meg engem bölcsességgel, hogy mindeneket ékesen és szép renddel vezethessek e gyülekezetben“ (214. 1.1 Az egészet át meg át hatja az alázatosság lelke. Szép példa arra, hogy a lelkipásztor még olyan esetben se emelje ki nagyon saját személyiségét, midőn erre különben kedvező alkalom kínálkoznék, hanem ismerje meg fogyatkozásait s kegyelemben gazdag' mennyei Atyjához esedezzék, hogy az ő ereje rajta erőtlenség által végeztessék el.

A bibliai erőteljes kifejezésmódokat is nagyobb szerencsével alkalmazza ezen imádságaiban Hetesy mint a vasárnapiakban. Példa: „Ha szegény sorsba helyezel bennünket, panasz helyett jusson eszünkbe az ő (Krisztus) szegénysége, kinek nem volt fejét hol lehajtania! Ha csapások nehezülnek reánk, zúgolódás helyett gondoljunk a keresztfára, mely alatt Jézus roskadozott. Ha méltatlanságot, gyaláztatást szenvedünk: boszuáilás helyett zendiiljön meg szivünkben a keresztfán mondott fohász- Atym! bocsáss meg nekik! És ha kisértetek ostromolnak,

’) A későbbi buddhismusnak kijelentetett vállasra való igénytartásait lássad Müller »Anciens Sanscrit« Lis. 82—6. o