Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1894-12-23 / 51. szám

805

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

806

hatatlan feladata tehát, hogy Isten szent nevét dicsőítse, de végül mégis csak egyedül Isten teszi ezt.

Ez csak úgy van az új-testamentomban is, mint az ó-ban. Az uj-szövetségnek gyermekei, Krisztusnak tagjai az igazi Izrael. Nekik feladatuk Isten szent nevének dicsőítése, kinek kegyelmét tapasztalták: „Ti szent nép vagytok és oly nép, melyet Isten sajátjának tart, hogy annak hatalmas dolgait hirdessétek, a ki titeket a setétségből az ő csudálatos világosságára hivott“ (1 Pét. 2. r.

8. v.) Ezzel az igazsággal van tele Péter apostolnak egész első levele. De a mit a keresztyénnek tennie kell, azért Istenhez imádkozik. így utal a keresztyén élet alapvonására az, midőn a Ur tanítványainak első kérésül ezt adja szájukba: „Szenteltessék meg a te neved“. Ebben a kérésben benne van az egész világfejlődés végczélja. A világ teremtése és igazgatása által sincs más czélja Istennek, mint az ő szent nevének dicsőítése. Midőn Pál apostol az emberiség történetének Isten hatalma és kegyelme által való csudálatos vezérlésén végig tekint, gondolatmenetének végén imádó áhítattal kiált fel: „0 tőle, ő általa, ő benne vágynak mindenek, neki legyen dicsőség most és mindörökké. Amen“ (Rom. II. r. 36. v.) Más helyen a világfejlődés végczéljának azt mondja az apostol, hogy „Isten legyen minden mindenekben“ (I. Kor. 15, r. 28. v.). Minden Isten dicsőségének kinyilatkoztatására szolgál, még a szabad kegyelem is, mely által választattunk a Krisztusban a világ fuudamentomának fölvettetése előtt : „Választott minket az ő dic-őséges kegyelmességének dicséretire“ <Ef. 1. r. 6. v.) Isten és Krisztus dicsősége a végczél az apocalypis szét int is: „Méltó, hogy ama megöletett bárány vegyen erőt, gazdagságot, bölcseséget, hatalmasságot, tisztességet, dicsőséget és áldást. Sőt minden teremtett állat, mely menyben. földön, föld alatt, a tengerben és minden ezekben való állat, haliám, hogy ezt mondja vala : A királyi székben ülőnek és a báránynak áldás, tisztesség, dicsőség és hatalom örökkön örökké“ (5. r. 12 13. v.). Ha tehát végül minden teremtett állatnak az Urnák dicsőségét kell zengenie: semmi kétség sem lehet az iránt, hogy ebben benn foglaltatnak a keresztyének is. Az eddig előadottak szerint a keresztyén élet eszményének betöltéséül egyszerűen az Isten dicsőségére való szolgálást mondhatnánk. Ámde az Ur ezt is utasításul adja az ő tanítványainak : „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiket és dicsőitsék a ti mennyei atyátokat“. Pál apostol is igy szól : „Mindeneket az Isten dicsőségére műveljetek“.

Az Isten dicsőségére való ezen szolgálás által nyeri meg a keresztyén az ő élétét. Tökéletes megelégedést csak akkor talál, ha az ő Urának bocsátja magát rendelkesésére; ha a Jézus Krizztus követésében megtanulja : „Az én eledelem ez, hogy annak akaratját tegyem, aki cngemet elbocsátott és elvégezzem az ő dolgát“ (Ján. ev.

4. r. 34. v.)

így csoportosul a szentirásban minden Isten dicsősége körül. Isten dicsősége az embernek üdve.

Alig akad keresztyén, ki ezt tagadni akarná. A modern theologiának sem vethetjük szemére ezeu kétségtelen igazság tagadását, hanem csak háttérbe szorítását. A talán elenyészhetetlennek gondolt világ szolgáltatja itt a kiinduló pontot a keresztyén élet eszményének megalkotására. Csakhogy minden olyan életeszméuy, mely szilárd hátterül a világot fogadja el, nem a szentirásban gyökeredző életnek eszménye. Az írásban első helyen mindig az élő Isten áll, a világ csak a másodikon. Ezért főfeladata mindegyik keresztyén életnek, hogy e világban Isten dicsőségét keresse.

Kérdés, hogy miként kell ennek történnie? A választ az Úri imából vesszük. Abban, hogy az Ur nevének megszentelésére vonatkozó kérés után közvetlenül következik : „Jöjjön el a te országod,“ világosan fölismerhető azon vélemény, hogy Isten neve akkor szenteltetik meg, ha országa eljő. Istennek nem olyan isolalt individiumok sorozata kell, kik az ő nevét dicsőítik; neki czélja az, hogy megalapítsa azon országot, melyben szent neve dicsőíttetik.

Itt azonban felmerül azon további kérdés, hogy mit értsünk Isten országa alatt? Nem lehet feladatunk, hogy itt ezen fogalom teljesen kimerítő meghatározását adjuk, de az alapvonásokat adnunk kell, mert ezeknek szentirás szerinti felfogásától függ a keresztyén élet eszméjének szt Írás szerinti megalkotása. Hisszük, hogy olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ezen alapvonások elismerését föltétlenül föltehetjük mindenkiről, ki a szt. Írás valóságos tanával törődik.

(Folyt, következik)

—s

Gusztáv Adolf.

(Felolvastatott a decz. 9-iki ünnepélyen.)

(Vége.)

A svéd királynak a német harcztéren való megjelenéssel kettős czélja volt: biztosítani akarta egyrészt országát az óriásivá lett császári hatalom ellenében, másrészt meg akarta szerezni hitsorsosainak a szabadságot hitük vallására. Beszédjében, melyet elindulása előtt az ország rendjei előtt tartott, nyíltan megjelöli az indító okokat s czélt, melyet vállalatával elérni óhajt. „Bizonyságul hívom fel az Istent, hogy én erre nem saját tetszésemből vagy harczvágyból indulok, hanem évek óta ingerelve és kényszerítve vagyok rá. A császáriak minden módon sértegettek, igy a lübecki békénél és a lengyel háborúban. Szorongatott szomszédaink segélyre hívnak, mindenek előtt elnyomott hitrokonaink szabaditásra várnak a pápai igától, a mi hiszszük, hogy Isten kegyelméből meg is lesz---Isten a tanúm, mennyire báutja szivemet alattvalóimnak szorultsága, de mégis jobbnak látom bátran az ellenség szeme elé lépni, mintsem azt saját országunkba ereszteni, a hová minden kétségen kívül eljönne“ *).

Sajátságos, hogy a nagy svéd király, a ki Istenben vetett hiténél fogva meg volt győződve vállalata sikeréről, említett beszédében kifejezést ad azou sejtelmének, hogy küldetésében életét fogja veszteni. „Mivel rendsze*) Gyurátz Ferencz, Gusztáv Adolf 188. 192. 1.

51*