Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-10-28 / 43. szám
679 DŰNANTÚLI PROTESTÁNS LAP. is ne? — Megszólalt az Urnák igéje ismét templomukban — saját lelkészük szájáról — a mely után oly eped ve vágytak, mint szarvas a forrás vizére. — A mostoha sors megfosztotta őket lelkészüktől, egyházuk eladósodva, megszűnt az igehirdetés. — Hogy adósságukat kifizethessék, administratort rendelt hozzájok a felsőbb hatóság, majd a szomszéd egyház buzgó lelkészére bízatott vezetése; a kinek lelkiismeretes vezetése által jutott jórészt e kis gyülekezet oda, ahol van.—Az áldozatkész madiak, élükön a két lelkes gondnokkal — mindent elkövettek, hogy rendes lelkészi állomásukat vissza nyerhessék. Tettek, munkálkodtak. Rövid idő alatt nem csak adósságukat fizették ki, hanem a lelkész fizetésének biztos alapot teremtettek 30 hold fold vásárlása által; —a paplakot, kis templomjukat csínnal rendbehozták. Örömmel mentek már most a felsőbb hatóság színe elé, kérve, — hogy miután megvan a minimális 600 írtjuk a lelkész számára, adják meg nekik az annyira óhajtott kérelmet. — A mily örömmel mentek, oly lehangoltan tértek vissza. A felsőbb hatóság 3 évi időt kötött ki még erősödésükre, félvén, hogy ismét vissza esnek az előbbi állapotba. — Eltelt a 3 év is s miután most sem akart az egyházmegye kérésüknek helyt adni, azzal a határozott szándékkal mentek a népnek, lelkes vezetői vivén az egész gyülekezet megbízását, hogy ők készek inkább vallásukat elhagyni, mint tovább lelkész nélkül maradni. — Az egyházmegye méltányolván végre e kis gyülekezetnek — mondhatni apostoli buzgóságát, — helyt adott kérésüknek. —Volt öröm! Tehát ismét lesz lelki attyuk, a ki hirdetni fogja nekik azokat az örök igéket, a melyeknek hatása alatt tették, a mit tettek. Választásuk Vályi Miklósra esett, kit közvetlen a határozat kihirdetése után egyhangúlag meg is hívtak. De lássuk magát az ünnepélyt. A kis egyház harangjai megkondultak s hívogatták a népet e szép ünnepélyre. — Nehány perez múlva megtelt a csinosan feldíszített kis templom áhitatos könséggel, vallás különbség nélkül. — Eljött a gyülekezet, eljött a vidék örege és apraja, ünnepies köntösbe öltözve, hogy jelen legyen e ritka ünnepélyen. Midőn az ünnepeltek, élükön főt. Esperes urunkkal és a közel levő eklézsiák lelkészei és a szerető szivek által kisérve, a templomba érkeztek, rázendiilt a templomot zsúfolásig megtöltőt népek ajakán az „lm bé jöttünk nagy örömmel“ — oly örömmel, oly buzgósággal, hogy szinte le lehetett olvasni a hívek ajakáról: „Nagy dolgot ■cselekedett velünk az Űr“! A buzgó énekek elhangzása után kiált az édes apa, hogy szivére kösse, mint „Esperese", fiának, pályatársának az Űr szőlőjében, azokat a kötelességeket, a miket szem előtt tartani első és legfőbb kötelessége egy lelkésznek. — Szavai szivet és lelket megrázok voltak. Nem kísérlem meg ecsetelni azt a hatást, a mit e szavak mindnyájunkra, de különösen a szerető szivekre gyakoroltak. De azt láttam, éreztem, hogy mindannyian át valánk hatva azon rövid negyed óra alatt, valóban felemelkedtünk a földről és az Isten szavát hallottuk. Azután a beiktatott lelkész lépett a szószékre és tartotta meg1 beköszöntő beszédét tűzzel lelkesedéssel. Adja a mindenható Isten —, hogy mind ő, mind a gyülekezet beváltva azokat, mik a beszédben kivántattak és ígérteitek, haladhassanak a megkezdett úton tovább, hogy e kis gyülekezet virágozzék , régi lelkesedése ne hidegüljön és legyen elválasztott lelkészének e hely boldogság tanyája. Ezek után következett az ünnep második része az iíju atyafiak, névszerint: Osváld Kálmán kamocsai, Udvardy Gyula perbeteí, Sedivi László szt.-péteri s. lelkészek — kibocsátása. A jövel szent-Lélek elhangzása után — ecsetelte előttük főt. Esperes úr a lelkészi pálya örömeit és töviseit, számos példát, útmutatást, tanácsot hozva elő tapasztalatainak gazdag tárházából. Intve, buzdítva, bátorítva őket, hogy kezdjék meg a zarándoklást a kötelesség amaz útján, melyen elfáradni nem szabad, megpihenni nem lehet, melyen megállapodás csak a siruál van. — A szokásos kézfogás, eskütétel, palást felkötés és áldás után véget ért e szép, a niaga egyszerűségében is megható ünnepély. Kijőve a templomból körülfogák egymást a szerető szivek, rokon lelkek. Egy kis erdő volt ez, melynek gályái most mind összeölelkeztek. Mindegyik szempárból egy pár köny csillámlott elő, melyek ezt látszottak mondani: „Nagy öröm ez Uram, hála neked“! Ez alatt elkészült az ebéd és kedélyes társalgás közt fogyasztunk az Ízletes ételeket, közben-közben megemlékezvén a nap hőseiről, a lelkes gyülekezetről, nem feledkezvén el az ünnepély fáradhatatlan rendezőjéről tiszt. Varga József úrról és végül különösen főt. Esperes urunkról és asszonyunkról, „kik közül az első Páli lelkesedéssel — szellemi —, az utóbbi Mária szeretetével és Mártha türelmével — testi eledellel tartott el bennünket. Ebéd után a fiatalság tánczra perdült, a mely másnap reggelig tartott. — Reggelre kelve elhagytuk e kis falut, lelkűnkben egy édes emlékkel és azon gondolattal, hogy egy nép, mely igy tud még lelkesedni egyházáért — „Van abban élni hit, jog és erő“. Perbete, 1894. okt. 18-án. Udvardy Gyula. s. lelkész. ISKOLAÜGY. Ev. reform, középiskoláink az 1893—94-ik tanévben. (Folytatás.) Vizsgáljuk most középiskoláinkat abból a szempontból, hogy mennyi bennük a vidéki s mennyi a helybeli tanuló! Különösen érdekes ezt tudnunk a nagyobb és jelentékenyebb iskolákról, mert megláthatjuk, 'hogy mennyiben szolgálják nagy vidékek érdekeit vagy talán inkább csak helyi szükségletek kielégítésére szorítkoznak. 880
