Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-10-07 / 40. szám
629 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 630 akár vád: természetellenes állapotot jelent, mert a nyájnak hallgatni kellene a pásztor szavára. Ä vezért követni kellene a seregnek. (Vagy talán szavára ugyan — mit a szószéken hallat — nem hallgat, de példáját követi?!) Ha nem így van: baj van s a kár természetesen nem maradhat el. A kártól való természetes félelem keresteti mindnyájunkkal a baj forrását. Ámde — miként ez a doktorokkal rendszerint történik — egyikünk ebben, másikunk abban látja azt. Vannak, a kik az állami intézetekben nevelt s mint mondani szokták, vallástalan tanítókban és a községek fölött nagy hatalomra vergődött jegyzőkben vélik megtalálni az igazi okot, no meg „a korunkat uraló materialismusban“. Ezek a doktorok többnyire közülünk, a lelkészek sorából valók. Vannak azonban olyanok is, akik első sorban magukat a lelkészeket tartják e baj okainak. Tagadhatatlan, hogy mindegyik véleménynek van bizonyos alapja. Általában és föltétlenül azonban egyik se állhat meg. Itt inkább az egyik, amott meg már inkább a másik bizonyul valónak; a legtöbb helyen azonban peccatur intra et extra muros. Ez alkalommal csak azt az állítást vizsgáljuk meg, a mely szerint a lelkészek maguk az okai, hogy a nép nem hizík bennük. Igaz-e ez, vagy legalább van-e benne valami ? Vessünk, habár csak futó pillantást is a lelkészi hivatal czéljára, lássunk a gyakorlat teréről is néhány példát s majd azután feleljünk a feltett kérdésre. A lelkészi hivatalnak az a czé!ja, hogy elvezesse az embereket az idvezitő hitre; arra a hitre, a mely tántorithatatlanul vallja, hogy nincs senkiben másban idvesség, nem is adatott emberek között más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk, mint a Jézu Krisztusnak neve. A mi szolgálatunknak hát oly ébresztőnek és elevenitőnek kellene lenni, hogy a kik látnak és hallgatnak bennünket, bizalommal forduljanak hozzánk ezzel a nagy áldást magában hordó kérdéssel: mit cselekedjünk atyámfiái férfiak!“ Annak a tanácsnak, nemcsak tanácsnak, de egyenes intésnek pedig, mit az Ur megbízásából adunk, t. i. liidjetek az Ur J. Kr.-ban, vetkezzétek le ama régi élet szerint való ó embert, öltözzétek fel amaz uj embert, mely Isten szerint teremtetett az igazságra és a valóságos szent életre — ennek az intésnek, mondom, oly kötelezőnek kellene lenni, mint a királyi szónak. Igaz, megengedem, hogy még az apostolok munkája se volt ily ébresztő és elevenitő minden hallgatójukra nézve; igaz, hogy sok hallgató még az ő intésük előtt se hajlott meg. De másrészről az is igaz, hogy nekik kérész* teletlen pogáuyokkal és zsidókkal volt dolguk és hogy munkájukat aránylag mégis fényes siker koronázta, mert ezereket és ezereket vezéreltek el a Krisztushoz. De az is igaz ám, hogy minek utána vették a szent lelket, egy se volt közöttük, a ki arról, a mit hirdetett, a legbensőbben meg ne lett volna győződve ; nem volt közöttük egy se, a ki életével is ne igazolta volna azt, a mit hirdetett. Igen, ők cselekedetükkel igazolták hitüket. Es a Szentlélek titkos munkáján kívül ez a magaviselet volt hatásos működésüknek legfőbb oka. Hát váljon a reformátorok föllépésének sikerét a tauok igazsága mellett nem éppen az biztosította-e, hogy a körülöttük állók látták, érezték, tudták, hogy teljesen át vannak ezek hatva az által, a mit hirdetnek, hogy azok nélkül élni nem is képesek. Ezért, valóban ezért volt oly ébresztő és elevenitő az ő munkájuk. Ezért tudtak toborzani maguknak oly sereget, mely a börtöntől se irtózott, ha az igaz tudományért kellet abban szenvedni. De hisz nem is kételkedik abban senki, hogy mindig és mindenütt csak azok voltak képesek magukkal ragadni környezetüket, a kik elveikkel, az általuk hirdetett igazságokkal össze voltak forrva; a kikben az igazság, az eszme mintegy testet öltött; elannyira, hogy idővel nevük is eszmévé magasztosult. Mi hát a tartós bizalomnak biztos alapja? Ez: tetteink feleljenek meg szavainknak. („A közmondás is azt tartja: „ki mint él, úgy beszél“.) De hát összhangzanak-e tetteink szavainkkal? Csak néhány esetet! A nyugodalom napját szenteljétek meg, hirdetjük kötelességszeriien; jöjjetek Isten házába, hazamenvén elmélkedjetek a hallottakról; vegyétek elő a bibliát, olvasgassátok; vegyétek elő az énekes könyvet s énekeljetek; kerüljétek e napon a mulató helyeket! Csak a mindennapi halaszthatatlan munkát végezzétek, gyüjtsetek lelki kincset! ... És ott van-e rendesen a mi családunk a hívők gyülekezetében; megkérdezzük-e mi gyermekeinket a hallottak felől; olvasunk-e mi bibliát és énekelünk-e családi körünkben; kerüljük-e a mulató helyeket, illetőleg egyáltalán a testi mulatást? Hogy mi történik a papi családi körökben, arról én nem szólhatok ; de csalódnánk, ha azt himlők, hogy az egyes helyeken erről mit he tudnak. Azt azonban már tapasztalásból mondhatom, hogy az egészséges lelkészek is, ha akad kisegítőjük — többnyire elmaradnak a közös istenitiszteletről. Nem veszik észre, hogy ezzel tápot adnak annak a gyanúnak, hogy ők is csak akkor mennek templomba, ha el nem maradhatnak? E gyanú szüli aztán azt a másikat, hogy ők csak fizetésért mennek oda. Hangzik is itt-ott ez az értelmetlen beszéd: menjen templomba a pap, azért fizetjük. Itt vetek egy pillantást a jelentés ama részére, a mely panaszolja, hogy „több egyházban hétköznapokon, sőt vasárnapokon is a délutáni istenitiszteletre csak kevesen járnak“. Erre megjegyzem, hogy az a mód, a mely szerint itt-ott a lelkészek eljárnak, természetszerűen ide vezet. U. i. némelyek úgy gondolkodnak és úgy is cserkesznek, hogy vasárnap délután, ha kissé kevesen vannak, akkor csak imádkoznak; a prédikálás, biblia magyarázás, vagy kátémagyarázás elmarad. A hívek soha se tudják, lesz-e ma egyházi tanítás, vagy nem; ha nem lesz: énekelni, imádkozni otthon is tud, minek menjen hát? . . . Ép igy van köznap reggeleken; haraugoztatnak, aztán a harangozó meglesi, hogy jön-e néhány ember; ha nem jön: becsukják a templomot, a könyörgés elmarad. Ez az
