Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1894-10-07 / 40. szám

€31

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

632

eljárás is igen káros, nőm is említve, hogy a harangozó — ha sürgős otthon a dolga — ha lát is egyet-kettőt távolról jönni, siet jelenteni, hogy nem jön senki; de meg az igazság némi látszatával még azt is terjeszti, hogy jobban szereti a tisztelendő úr, ha nem kell bemenni. Megemlítem mint szintén helytelen dolgot, hogy egyszer egy egyházmegyei közgyűlést megnyitó könyörgésen, melyen a gyülekezet földmi velő tagjai igen szép számmal jelentek meg, 3—mond 3 lelkész volt csak jelen; a többiek papiakon, iskolában, templom előtt beszélgettek.

Visszatérve a vasárnap megszentelésére, mondhatnánk egészen bevett szokás ma már a lelkészeknél is, hogy a szomszédos helyekre való látogatásokra a vasárnap délutánt használják s többször a délutáni istenitisztelet végeztét se várva be; mert vasárnap könnyebb fuvarost kapni, vagy mert nem mulaszt a saját kocsisuk.

Ha aztán valaki rá meri irányozni a figyelmet ezekre a lelkészek és családjuk által elkövetett helytelenségekre: mindjárt kész a nagyon is alaposnak látszó mentség — óh az Istennek tisztelése nincs külsőségekhez kötve; nem az ilyenekből látszik meg az, hogy vallásos és istenfélő-e valaki! Ám legyen, de akkor ne panaszkodjunk egy szóval se, „ha népünk“ éppen igy okoskodván, szószékí intéseink daczára elhanyagolja a templomot nem éhezi azt a menyei kenyeret és nem szomjuliozza azt a mennyei italt, a mely a lelket táplálja az örökéletre, de a közmulató helyeken világi dalokat zengedez!

(Folyt, köv.)

A pápai egyházmegyei hatóság figyelmébe

Folyó évi egyházmegyei jegyzőkönyvünk 8-ik pontja alatt a következő olvasható : „Esperes ur előadja, hogy egyházlátogatás alkalmával több Ízben meggyőződött az egyházi hivatalnokok terménybeli járandóságainak, menynyiség és minőség tekintetében, hiányos kiszolgáltatásáról s minthogy ezen körülmény kifogyhatatlan zsurlódásoknak, a békés együttlét megzavarásának indító oka. de egyszersmind a különben is csekély lelkészi és tanítói javadalom örökös csonkitgatásának előidézője: indítványozza, hogy az egy Ír. megyei közgyűlés a terménybeli járandóságok pénzbeli megváltása iránt intézkedjék.

A közgyűlés azon tudattól indíttatva, hogy a rég múlt időkben az akkori viszonyokhoz mért dijlapok a legpontosabb és leglelkiismeretesebb kiszolgáltatás mellett sem képesek az egyházi hivatalnokok existentiáját a mai társadalmi követelményeknek megfelelően biztosítani, — s mig az állami hivatalnokok rangfokozatuk szerinti fizetés pótlékban részesülnek, addig az egyházi hivatalnokok járandósága a hiányos kiszolgáltatás következtében évről évre csonkittatík; ugyanazért esperes urnák korszerű indítványát, mely egyháztársadalmi életünk békés fejlődésének is egyik sarkalatos alapját képezi, közhelyesléssel elfogadja s felhívja a gyülekezeteket, hogy a terménybeli járandóságok megváltása iránt hatáskörükben 10 évi átlag alapján 10 évre intézkedjenek s megállapodásaikat az 1895 évi január 1-ig Esperes úrhoz terjesszék be. A mely gyülekezet pedig ezen határozat foganatosításától vonakodnék, ott az egyházmegye hivatalból fog intézkedni“.

Nem tagadhatja senki az indítvány helyességét. Valóban itt az ideje, hogy azok az ősi dijlevelek, melyek keletkezésük idejéten nagyon megállták helyüket, végre valahára rendeztesseuek. Annyi érv szól e mellett, hogy azokat egyenként felemlíteni hosszadalmas és fölösleges volna, miután mindenki tudja, érzi ennek szikségét. Bármilyen kívánatos legyen is azonbau, engem, — azt hiszem mást is, ha a dolog folyamán végig tekint, — nyugtalalanit. — Köztudomású dolog ugyanis, hogy népünk nagyobb része irtózik a pénzfizetéstől. Abu'.át, rozsot, árpát stb. megadja egyik tisztán, másik szemetesen, de már a pénzt nehéz tőle beszedni. Tapasztalásból tudom, — uoha csak néhány éviből — hogy a kivetett termény hiány nélkül befolyik, mig a 10-15 kros tartozásokból mindig van hátralék. Az is tudott dolog, hogy gyülekezeteink a fizetésben nem valami bőkezűek, hanem, ha lehetne, azt is leszállítanák, elvonnák, a mit okvetlen ki kell szolgáltatni. Ennélfogva, most midőn jó alkalom nyílik arra, hogy az úgynevezett ármegállapításoknál az úgy is csekély fizetés megcsorbittassék, nézetem szerint igen helyén való dolog lenne egyházmegyei hatóságunknak azon intézkedése, hogy minden egyes termény árminimumának megállapítása végett bizottságot nevezne ki. Akkor legalább nagyobb lenne az egyöntetűség, a lelkészek helyzete is meg lenne könnyítve, a gyülekezetek pedig kerülnének minden rossz akaratú alkudozást. Ha jól emlékszem a barsi egyhm. is igy tett, nálunk is kívánatos volna ez az intézkedés.

Óhajtandónak tartom továbbá, hogy ily gyökeres átváltoztatásnál azt a nem tudom honnét származott szerencsétlen decennialis időhatárt hallgatnánk el végkép. Ha a dijlevelek újjáalkotásával az a czélunk, hogy a. lelkészeknek a mai kor követelménye szerint fontos és sok felelősséggel járó állásukhoz mért tisztességes javadalmazást biztosítsunk: akkor nem értem, hogy mire valá a 10 évre való megszorítás, ha csak arra nem, hogy a letellet első cyklus után mindjárt oly belviszályok merüljenek fel a gyülekezet életében, melyek annak még létét is kérdésessé teszik, különösen abban az esetben, ha a napi renden levő javaslatok per extensum törvényerőre emeltetnek. Az indítvány keresztülvitelénél tehát a legnagyobb köriiltekiutés mellett kívánatos lesz az időhatár — 10 év — teljes elejtése.

Végül, nem tudom, hogy a tűzifa megváltása is czéloztatik-e, a mit én nem tudnék helyeselni. Igaz, hogy gyülekezeteink ezt legszivesebbnn megváltanák, mert a szállítás nagyon sok gonddal és kellemetlenséggel jáiv Hogy mért nem helyeslem én, a sok indok közül csak a következőt említem fel. Dijleveleinkben talán mindenütt keményfa foglaltatik, mely helyett puhafát egyetlenegy hivatalnok sem hajlandó elfogadni. Már most, ha ez is meg lesz váltva, nem tudom, hogy a 10—12 öl kemény fa