Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-10-07 / 40. szám
tói s fejlesztői. Különösen egy rászoknék, az egyetemi szakok tanárainak, hivatalos kötelességük is az irodalmi téren való munkálkódás s szaktudományuknak a kor színvonalán való előadása s irodalmi fejlesztése. De ezek után tagadhatatlanul mindjárt a középiskolai tanárok vannak hivatva már csak munkakörüknél fogva is az irodalmi tevékenységre. Hadd álljon itt ezen állításomnak tekintélyi bizonyítékául a magyar nemzeti nevelés ez idő szerint legkiválóbb apostolának, Dr. Beöthy Zsolt egyetemi tanárnak, az országos középiskolai tanáregyesület elnökének, a nevezett egyesület legközelebb tartott gyűlésén elmondott nagy szabású megnyitó beszédéből a következő jelentőségteljes részlet: „Hazánknak, fájdalom, mindeddig csak két egyeteme van s e két egyetem tanszékein kívül igen kevés olyan állása, melyhez kötelességül van szabva a tűdomány mivelése. Ily viszonyok között a magyar középiskolai tanárság az, melynek, ha a közmivelődésünk vezetésére hivatott magyar tudományosság fejlődését biztosítani kívánjuk, annak nemcsak közönségét, hanem mivelőit is legnagyobb részben szolgáltatnia kell, Nem szabad megállapodnia a tudomány ama részleteinél, melyek már a közműveltség elemeivé lettek s a középiskola tananyagába mentek át, hanem ezek által s egész tanári feladatának ideális felfogása által szorosabban fűződnie a tudományhoz, mint ilyenhez. Nincs semmi, ami a tanárt tanító munkájában is nemesebben és hathatósabban ösztönözné, mint a tudományhoz való ragaszkodás, a tudomány mivelése. Nincs semmi, a mi társadalmi hatását saját életkörében a közügyre nézve gyümölcsözőbbé és áldásosabbá tenné, mint a tudományos és irodalmi munka. Nincs semmi, a mi társadalmi helyzetét mind ennél fogva jobban emelné, ha nem is ma, de bizonyára egy, az időknek épen általa előkészített fejlődésében, mint az a nemes ambíció, melylyel magát a tudomány nemességéhez sorozza“. (Folyt, köv.) Szakal Károly. Bajaink orvoslásának alapfeltétele*) Motto: Luk. 4, 23. Értekezletünk igen tisztelt h. elnökétől azt a megtisztelő felhívást vettem, hogy ez alkalommal „a napi renden levő egyházpolitikából kifolyó s a lelkészi teendőket érintő értekezést“ olvassak fel. Megengedi a tisztelt ér*) A szeptember hó 9-én tartott kerületi lelkészértekezleten fetolvasott ezen értekezésre különösen felhívjuk t. olvasóink szives figyelmét. ' Szerkesztő. 628 tekezlet, ha az e téren kínálkozó sok tárgy közül azt ragadom meg, a mi lelkemet leginkább eltölti s a mi szerintem kezdete, kiinduló pontja annak az uj életnek, a minek beköszönését a mily kimaradhatatlaunak tartjuk, az igaz vallásosság érdekéből épp oly örömmel üdvözöljük. E tárgy a lelkészi hivatalnak más felfogása, mint a hogy azt a tapasztalás szerint az utóbbi pár évtizedben nálunk a többség felfogta. Nem igen bátorkodnám oly irányban szólni e tárgyról, mint a hogy tényleg tenni fogom, ha példát nem tudnék, hogy mások is elérkezettnek látták már az időt ennek ily irányit megpenditésére. Gyülekezeteink anyagi jóléte előmozdításának előnyeiről, az erre, valamint különösen a lelkészi javadalmak emelésére vezető utak és módokról, sőt a lelki élet emelésének módjairól, a lelkész és tanítóképzés, gymnasiumí vallásoktatásról, leánynevelő intézetek szükségességéről, a Prot. Ir. T. pártolásáról, népies iratkák terjesztéséről, vallásos összejövetelek, énnekkarok szervezéséről, szegények gondozása s a cura pastoralisuak tényleges gyakorlásáról s ehhez hasonlókról lépten nyomon olvashatunk egyházi lapjainkban. Ezek azonban — mondhatni - csak külső eszközök. Irányítsuk mi a figyelmet befelé. Vizsgáljuk a gyülekezeti vallásos buzgóság egyik első rendű tényezőjét, tartsunk bár c?ak rövid szemlét önmagunkon. Ha már itt is ott is hiba vau az épületben: nézzük, épek-e legalább a főoszlopok, nincsenek-e rajtuk kisebb nagyobb, talán éppen veszedelemmel fenyegető repedések ?! És ha csakugyan találnánk ilyeneket: ne simítsuk el hitvány sárral, mert csak az oszlopot csaljuk meg és azokat, a kik hozzá támaszkodnak. Hogy e tárgyat itt egészen magunk között, tehát úgy szólva négy szem közt szóba hozzam, arra kiváltkép az a főpásztori jelentés birt, a mely egyik egyházmegyénk „valláserkölcsi életéről múlt évi kerületi jegyzőkönyvünkben igy olvasható: „habár az anyagiakban haladás mutatkozik is. de az egyháztagoknál már is észlelhető a korunkat uraló materialismusnak káros hatása, az ősök áldozatrakészségének hiánya és az erkölcsiség hanyatlása. Önkéntes adakozások, halálesetén hagyományozások a ritkaságok közé tartoznak. Egyes egyházakban már a rendes egyházi terhek emelésétől is vonakodnak s hogy attól szabadulhassanak, az egyházat hagyják el. Több egyházban hétköznapokon, sőt vasárnapokon is a délutáni istenitíszteletre csak kevesen járnak, nem éhezik azt a meuynyei kenyeret, nem szomjuhoznak azon mennyei ital után, mely a lelket táplálja örökéletre“. Valóban elszomorító hir egy közel 50000 lelket számláló egyházmegye „valláserkölcsi életéről“! De hát hogyan lehet ez? Csak úgy — hangzik a mentség — hogy a nép ma már nem hallgat papjára; hogy ma már nincs meg a papnak az a befolyása gyülekezetére, a mi megvolt régen. Ez a mentség ügyetlen, mert hisz voltaképp ezt teszi: a lelkészek elvesztették népük bizalmát. Tehát nem is mentség, hanem egyenesen vád a lelkészek ellen. Az azonban tény, hogy akár mentség,. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 627
