Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-09-23 / 38. szám
Ötödik évfolyam. 3S. szám. Pápa, 1894. szeptember 23. »I-X ELŐFIZETÉSI DÍJ: Helyben és vidékre postai szétküldéssel egész évre 4 frt, félévre 2 frt. Az egyház és iskola köréből ADDNÁNTI1LI EV.8IF. EGYHÁZKER. HIVATALOS KÖZLŐMÉ, •w HIRDETÉSEK DIJA: 4 hasábos petitsor többszöri közléséért 5, egyszeriért 7 kr sorja. Ezenkívül bélyegdíj 80 kr. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. TARTALOM: Díj levelek és naturáliák. Éácz István. — A pápai ev. ref. főiskola történetének vázlata. Kis Ernő. — Tudósítás az egyházkerületi közgyűlésről. — Könyvismertetés. Dicsőfi József Evangyéliomi elmélkedések. Dr. Antal Géza. — Vegyes közlemények. — Hivatalos rész. Körlevél a nt. esperesi hivatalokhoz. Pályázati Hirdetmény. Díjlevelek és naturáliák. Egyházi életünk terén az utóbbi időben, bennünket lelkészeket érdeklőleg egy kettós irányú s valóban üdvös mozgalom indult meg. Fejlődést, tökéletesedést sürget mindegyik: egyik a munkában, másik annak megjutalmazásában. Az egyházpolitikai mozgalmak mintha álomból vertek volna fel s mintha hosszabb idők mulasztásait kellene helyre pótolnunk: lázas tevékenységre indítottak bennünket. „Evangelizáljunk!“ hangzott fel a jelszó az egész magyar református Sionban. „Evangelizáljuk a társadalmat, a templomot, az iskolát, a családot sőt evangelizáljuk magunkat is!“ S alig hangzott el sőt el sem hangzott még az evangelizáczió trombita harsogása, már hallatszott napkeletről és nap enyészetről a másik irány hangja is: „Jól van, evangelizáljunk, de a lelké.-zek anyagi helyzetének javítását is vegyük fel a napirendre!“ És fel is vettük. Nem nagyítunk, ha azt mondjuk, hogy — eltekintve a 80-as évükben lefolyt s úgynevezett „közpapok mozgalmáétól — a lelkészek anyagi helyzetének javításával 10 év alatt nem foglalkoztunk annyit, mint az utóbbi időben egy óv alatt. Szinte jól esett látnunk, hogy egyházi közéletünk jelesei is magukévá téve az ügyet sok jó akarattal s alapos tudással vették azt vizsgálódásuk bonczkése alá, de fájdalommal láttuk viszont, hogy a legnagyobb jóakarat s a legalaposabb tudás is miként szenved hajótörést a hogyan? miből? mi módon? kérdések kőszirtjein. Nem tartozom azok közé, a kik híveink szegénységét s teher alatti roskadozását superlativusban emlegetve, mindannyiszor, a mennyiszer a lelkészek helyzetének javításáról van szó: a keményen megostromolt országos közalap kapuin, vagy az állami segélyezés húsos fazekain látják a biztató feliratot: „In hoc signo vinces!“ Nem oly szegény még a mi népünk, a mint azt itt ott olvassuk. — A gyűlési tudósítások, az esperesi jelentések fenszóval hirdetik, hogy még a kis gyülekezetekben is lobog a buzgóság tüze, ól a tettekben nyilatkozó áldozatkészség s ki ne tapasztalta volna közülünk, hogy a hívek anyagi erejét próbára tevő kiváló alkalmakkor is — például építkezésnél, harang- orgona stb. szerzésnél — nemcsak a kivetett tetemes egyházi adó foly be, hanem egy-egy alkalmi beszéd hatása alatt s a lelkész és presbyterium buzdító fellépése folytán gazdagtól, szegénytől még néhány száz forint önkéntes ajándék is szivárog össze? Ez pedig nemcsak azt bizonyítja, hogy népünk vallásához, egyházához ragaszkodik, s annak fentartását munkálni még áldozatokkal is kész: hanem ezenfelül bizonyítja azt, hogy az áldozathozatalhoz módja is van.— Mert a hol nincs, ott semmiféle buzdítás sem képes valamit elővarázsolni. Ha tehát a lelkészek helyzetének érdemében valamit tenni akarunk: csekély véleményem szerint az elsó, fö kiindulási pont nem lehet más, 38
