Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-09-23 / 38. szám
595 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. mint a mi hozzánk legközelebb áll, a gyülekezet. Pedig, hogy ez órdembeu tenni kell, abban nemcsakhogy egyetértünk, de arra maga a megváltozott helyzet int bennünket. — Mert addig, a mig 3—400 frtos lelkószi javadalmak vannak és lesznek — addig, a mig a lelkésznek, hogy csekély fizetéséhez tényleg hozzá jusson s népes családjával együtt élhessen, a szó szoros értelmében meg kell fognia a dolog végét: addig hiába kívánja tőle a fenkölt lelkű ideálismus, hogy a templomon és iskolán kivül még a házak tetejéről is prédikáljon, hogy napi-, szaklapok és munkák olvasásával tovább művelődjék, hogy pastoralis látogatásokat tegyen. Az első lépés ehez a diólevelek rendezése, a javadalmaknak — hogy úgy mondjam — reorganizálása a régi nyomokon. A lelkészi és tanítói díjlevelek legnagyobb része a rég elmúlt időkben alkottatott s azoknak félreismerhetlen typusát viselik magukon.— És el kell ismernünk, hogy azokban az időkben, az akkori viszonyokhoz mérten ezek a díjlevelek igen bölcsen voltak megalkotva. Akkor az volt az uralkodó világnézlet, hogy: „A papnak holtig való kenyere van.“ Ebből kifolyólag ellátták búzával, borral, hússal, fűtő és világitó anyaggal, egy szóval a házi életben szükséges mindennemű kellékekkel. Ne legyen semmiben fogyatkozása! Készpénzt keveset kapott, de arra nem is volt szüksége. Ki tagadná azonban, hogy azóta nagyot fordult a világ előhaladásának kereke? Űj idők jöttek, új igényekkel, terhekkel, melyek uj viszonyokat teremtettek s átalakítottak minden helyzetet, kivéve talán a lelkészi és tanítói javadalmakat, melyek felett — kevés kivétellel — nyomtalanul vonult el az idő. Minden élethivatás alkalmazkodott a korhoz, előre haladt, emancipálódott a vele járó s könnyen elenyésztethető nyűgök alól: a lelkészi és tanítói javadalmak megtartották őseredeti egyszerűségüket. A lelkészeket és tanítókat sok helyen — nem említve a főbb terményeket, búzát, rozsot stb. — ma is lennel, faggyúval, szalmával és csirkével fizetik. Igaz, hogy ezek mindegyikének ma is van értéke. — Ha azonban egy javadalmat rendezni akarunk, első teltételnek tartom annak biztos tudását, hogy az tényleg mennyit ér, mennyivel kellene javítani, második feltételnek pedig azt, hogy a rendezés, a javítás szükségességéről necsak a lelkész és az egyházi hatóság, hanem maga a gyülekezet is meglegyen győződve. — Már pedig e két feltétel előtt, mint lényeges akadály áll a dijlevelek mostani alakja. — Sok javadalomról ma nem lehet tudni, hogy voltaképen milyen értéket reprezentál. — Némely javadalom képe egészen más a pályázat hirdetéskor mint akkor, mikor a közalapi segélykérő ív Procrustes ágyába be van szoritva. — A gyülekezet sok helyen — a legnagyobb jó akarat mellett is — azon elvnek hódol, hogy ha régen megélhetett, ma is megélhet a lelkész, vagy jtanitó ugyanazon javadalomból s a szerény igényű földmives, ki ,a saját én-jéből kiindulva alkotja meg Ítéleteit, nagy sőt igen nagy összegnek tartja a 80—40 mérő rozsot, vagy kukoriczát, mit lelkészének, tanítójának ad. S ki ne tapasztalta volna, hogy egyes vidékeken mindegyik — falusi— gyülekezet a maga javadalmát nemcsak jónak, de a közeli s hozzá tartozó gyülekezetek javadalmai között legjobbnak tartja, épen a naturáliák különféle értékelésénél fogva? A rendezés útjában álló ezen akadályt azonban a naturáliáknak, vagy legalább azok egyrészének eltörlésével s illetőleg pénzre váltásává^ el lehetne hárítani. Mert ha ama IV. osztályú egyház lelkészi javadalma pénzértékre átfordittatnék, ha ama gyülekezetnek minden tagja megtudná azt, a mit eddig nem hitt, hogy lelkészi javadalma tényleg csak 500 frtot ér —, ha látuá azt, hogy a másik gyülekezetnek 100 írttal nagyobb javadalmára mind lelkész, mind tanító könnyebben vállalkozik; azt hiszem, hogy ha nem is minden, de sok szegény gyülekezet nem várná be az állami segélyezés Eldorádóját, hanem tehetsége szerint maga meghozná a szükséges áldozatot. A tanítói fizetések rendezésénél — a néhány év óta tartó tanító hiány hatása alatt —már is elismerésre méltó lendületet észlelhetünk. — Több IV. osztályú egyház, a melyet pedig ugyancsak szegénynek tartottunk, 20—30 sőt némelyik — nagy csudálkozásunkra — 50°|o-al emelte tanítói fizetését! Revideáljuk tehát a díj le velőket, mielőtt a rendezéshez fognánk! (Folyt, kö-v.) RÁcz István. 59Q
