Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-08-26 / 34. szám
533 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 531 kezdődött az izgatás előbb a Tisza-kormány, majd Szilágyi igazságügyminíszter ellen, illetőleg ezeknek személyében a protestánsok ellen. Nem múlt el nap, hogy az egész és fél ultramontán közlöuyök ne hoztak volna valami gyalázót e két férfiról s ezekben az erőszakos, tolakodó prot. szellemről. Azt alig szükséges említeni, hogy a zsidókat nyíltan inzultálták minduntalan. De csak hasonlítsa össze bárki is a püspökök múlt évi deczemberi konferencziájából kibocsátott pásztorlevelet, meg a budapesti első nagy katkolikus gyűlés határozatait a pápa 1886 iki programmjával: azonnal meg fogja látni, hogy nem Tisza Kálmán, se nem a Szapáry-kormány, illetőleg Csáky vagy Szilágyi avagy talán a révkomáromi püspök, hanem a Magyarország jólétét annyira szivén viselő pápa, dobta a közvéleménybe a felekezeti gyűlölködés üszkét, s hogy ő volt az, a ki a magyarok iránt való „szeretettől ösztönöztetveu folyton folyvást élesztette az általa gyújtott tüzet — élesztette mindaddig, mig a kötelező polgári házasság — a minek behozatala ellen egy hétig misézett — minden kétséget kizárólag el nem fogadtatott. Most már a mint egy turini lap írja, bevonja a vitorlákat a pápa, megadásra inti vert hadát. Valóban vert hadát! Mert a mik ellen ő csalhatatlansága oly elkeseredetten küzdött: a zsidók receptiója, a kötelező polgári házasság, a házassági bíráskodással, a polgári anyakönyv, a vallás szabad gyakorlata im törvénybe lesz iktatva rövid időn. És a mi ellen szintén körlevelezett: az egyháznak az államtól elkülönítése, az is naprólnapra közeledik a megvalósuláshoz. Valóban becsületére válik a magyar közvéleménynek az a felvilágosodottság és önállóság, melylyel diadalt aratott ezen százkaru polypon, a római curián! Az a kis idegenkedés, keserűség, a mi ittott belopózott az érzékenyebb szivekbe, elmúlik majd; a felekezeti szükkeblüség és bizalmatlanság nem alaptulajdonsága a magyarnak, azért ha ráerőszakolták is a nemzetnek egy kis részért', az is le fogja rázni magáról csakhamar. Örömmel konstatáljuk, hogy a csalhatatlan pápa ismét csalódott. De fájdalommal gondolunk arra, hogy lett volna hozzá lelke; hogy Magyarország belső békéjét fenekestől feldúlja. Lett volna hozzá lelke, hogy gyűlölködő ellenségévé tegye a magyart a magyarnak, hogy természetellenes testvéri harezot idézzen fel, a nélkül, hogy a testvérek szükségét látnák ennek. Fájdalommal gondolunk arra, hogy véreink, a magyar katholikus püspökök még ebben az áldástalan czéljában is hü csatlósává szegődtek. És felsóhajtunk: miért nem jöhet már létre az önálló magyar nemzeti katholikus egyház, hogy lenne már vége a küllőidről jövő bujtogatásnak és itthon megértvén egymást, élhetnénk testvéri békességben. Kis József. A tékozlófiú iránti pazar szeretet. C. II. Spurgeon után MIKLÓS GÉZA. Lukács XV. r. 20. v. »És megcsókolá ötét«. (Folytatás.) „Mikor pedig még távol volna, atyja meglátá őtet“. Nem jeges szemekkel tekinte az atya visszatérő fiára. Szeretet lopózott azokba, s mihelyt meglátá „megszáná őtet“, az az szive megesett rajta. Nincs harag szívében fia iránt, csak is szánni tudja szegény gyermekét, ki ily szánalomra méltó állapotra jutott. Igaz, egészen a maga hibájából, de ez nem jött atyjának elméjébe. Ezen állapota, szegénysége, lealacsonyíttatása, éhségtől sápadt halvány arcza — mélyen hatott atyjának szivébe. Isten is könyörül az emberek jajjain és nyomorán. Bajokkal kell, meglehet, küzködniök s bizonynyal kell is, Isten azért még is könyörülettel van hozzájuk. „Abbau áll Istennek kegyelme, hogy nem emésztetünk meg, mert könyörül etess égének soli’ sem szakad vége“. Olvassuk, hogy az atya „futott“. Isten könyörületességét gyors mozdulatok követik. Késedelmes a haragra, de gyors az áldásra. Nem vesz gondolkodási időt, hogy miként mutassa meg szerelmét a töredelmes tékozlóknak, ez mind rég végre van már hajtva az örök szövetségben. Nem szükség, hogy készitse őket a hozzátérésre, ezt mind megcselekedte, a Kálvárián Isten repülve jön könyörületességének nagyságában minden szegény töredelmes lélek segedelmére. „A kerúbon és kerúbimon, Mint egy király jár és kel ő, És a szelek gyors szárnyain Minden felé repülve jő“. És ha jő, csókolni jő. Trapp úr azt mondja: ha azt olvasnók, hogy az atya kirúgta tékozló fiát, nem lehetne nagyon meglepő ránk nézve. No, én igen meglenuék lepetve, ha azt látnám, hogy a példázatban rajzolt atya Istent személyesíti. De ha a fiú rászolgált minden durvaságra, melyben némely szívtelen részesítette volna, s ha a történet egy önző ember-atyáról szól vala, talán ekkép iratik meg : „a midőn közel volna, atyja hozzá futa és megrugdosá őtet“. Vannak ilyen atyák, kik, úgy tetszik, képtelenek a megbocsátásra. Ha megrugdosta volna, csak azt teszi vele, a mit érdemel. De nem, ami a szent könyvben Írva van,— igaz minden időre és minden bűnösre — „Esék az ő nyakába és megcsókolá őtet“; megcsókolá sováron, megcsókolá nagyon. Mit jelent ez a nagy csókolózás. Azt jelképezi, hogy ha a bűnösök Istenhez jönnek, ő szeretettel fogadja és szívesen látja őket. Ha bárki közületek, mostani beszédem közben Istenhez jövend, kegyelmet várván a Krisztus nagyszerű áldozatáért, valóság lesz rá nézve, mint valósággá lett közülünk sokakra: „megcsókolgatá őtet“.
