Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-06-10 / 23. szám
357 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 358 .szabadítson meg tőle bennünket jó istenünk. Nincs ugyan természetesebb, mint hogy akarmi bajunkban is legelőször istenhez folyamodjunk, mert ő is legelső kötelességünkké tette ezt, s kegyelme zálogait ehez mint feltételhez kötötte. Ki nem tudja az urnák e parancsát: „Hivj engemet segítségül a te nyomorúságodnak idején; megszabaditlak tégedet,“ (Zsolt. L: 15:) és ki nem emlékszik megváltónk e szavaira: „Valamit kéreudetek az atyától az én nevemben, megadja nektek; kérjetek és elveszitek, hogy a ti örömötök teljes legyen. (Jan. XVI: 23, 24) De ha kérésünk azonnali teljesedését akarjuk csak úgy tekinteni, mint az isteni gondviselés tanujelét: hányszor, óh barátim! hányszor elmaradhatlanul bekövetkező kárunkra kellene meghallgattatnunk? Akkor ugyan megvallom, közvetlen meggyőződnénk, hogy meghallgattatunk; de arról a szomorú bizonyságot 'szerencsétlenségünk tenné. A mi értelmünk határok közé van szorítva, de az istené határt nem ismer. Mi csak a külsőből Ítélünk; de ő behat a dolgok legbensejébe is, vizsgálja a sziveket és veséket is. Mi csak a jelent látjuk, de az ő szemei előtt nincsenek elrejtve a jövendőnek előttünk beláthatlan következései is. S ha ő míndentudóságánál fogva előre látja, hogy nem lenne javunkra, a mit tőle kérünk, vagy általa sokkal nagyobb szerencsénk lenne megakadályozva, vagy legalább még most nem lenne hasznos ránk nézve kérelmünk teljesítése: nem egyez-e meg bölcseségével és jóságával, ha azt nem hallgatja meg? Oh minő boldogok, ezerszer boldogok vagyunk mi gyarló emberek, hogy a mindentudó Isten maga visel gondot rólunk, homályban tapogatódzó teremtményeiről/ Hányszor hasonló a mi kérésünk azon értetlen gyermek makacs kiabálásához, ki oly tárgyat kér játékszerül, mely veszélyes, ártalmas lenne neki. Ha valami csillogó szint meglát, megtetszik neki, érzékei elragadtatnak s nem maradhat tőle; de a kárt, mely azzal Össze van kapcsolva, nem képes belátni. S ki merné,mondani, hogy szereti az olyan apa gyermekét, ki majomi szeretetből oly ártalmas fegyvert adna kezébe, mellyel testének valamely részét épségében megcsonkítaná? Nem szintigy ellenkeznék-e Isten bölcseségével is, hogy miatta veszedelembe essünk? Nem annyit tenne-e ez, mint ha azon gyermeknek, ki kenyérért eseng, kenyér helyett követ, hal helyett kígyót adnánk? Mit békételenkediink hát a mennyei atya bölcs és jó gondviselése ellen? Ha megvon tőlünk valamit — mivel kérésünk megadása kárunkra lenne — könyörületlen ? Ha keresztel látogat, hogy az által boldogságra vezéreljen, kegyetlen? Ha inkább akarja előmozdítani igaz boldogságunkat, mint csak képzelt javunkat: nem szeret? S ha —mivel látja, hogy még korán volna teljesíteni kérésünket, s azért elhalasztja azt, és tetteit akkorra tartja fenn, mikor hasznosabb leend ránk nézve: van-e jogunk azért tagadni gondviselését? . . Óh bölcs és jó Isten! mily homályosan ítélünk mi sokszor utaidról, hányszor kételkedünk gondviselésedben! Tekintsünk csak vissza kér. felebarátím! lefolyt életünk történeteire s bizonyosan megfogunk győződni Istennek jó czéljairól. Emlékezzünk csak vissza azokra a dolgokra, melyeket valaha mint boldogságunk legdrágább kincseit úgy tekinténk. Mennyit rimánkodtunk, esedeztünk, sóhajtoztunk, könyörögtünk, gyakran könnyező szemekkel Istennek, hogy hallgasson meg bennünket; s mily békételenek valánk, hogy nem hallgattattunk meg. S később beláttuk, hogy ha balga kéréseink meghallgattatást nyertek volna, mily borzasztó sors várakozandott reánk! Nem Isten atyai jóságának kell-e hát köszönnünk, hogy akkor nem teljesité akaratunkat? Vegyük csak gondolára a szerencsétlen történeteket, melyek közé nem egyszer sodorták életünk törékeny hajóját a szeszélyes sors fergetegei. Hányán vannak, kik jelen jólétüket oly eseménynek köszönik, melyet valaha, mint legnagyobb szerencsétlenséget úgy tekintének? Hányán —mivel szüleik kora halál által elragadtatnak mellőlük, épen igy meuekedtek meg a rossz neveléstől, mely miatt másként minden jóra alkalmatlanok, tehetetlenek lettek volna? Hányán, a paizsos férfiú, a szükség által sarkaltattak szorgalomra és erényes tettekre; s a kik különben, nagyobb bőség mellett, haszontalan henye tagjai lettek volna a társadalomnak, igy közhasznú munkásságuk által, legerősebb oszlopaivá, legrendithetlenebb támaszává lőnek. — Nemcsak testi, hanem lelki boldogságunknak is eszköze gyakran szerencsétlen helyzetünk. A kamuiéi özvegy eljuthatott volna-e akkor megváltója boldog ismeretére, ha szorongató körülményei, nyomoru helyzete által nem ösztönöztetett volna annak felkeresésére? S mennyi hason példája van enuek embervilágunkban! Hányán soha sem jutuának el Isten ismeretére, ha a szenvedések által nem kéuyszerittetnének. Rossz egészségünk s gyenge testalkatunk hányszor megőriz a bűntől, mely lelkünket kárhozat örvényébe sodorná. A szükség hányszor visszatartóztat a kárhozat utáról; és a vétektől, mely a bőséggel rendesen együtt szokott járni, hányszor megoltalmaz. Gyenge észtelietségünk hányszor zárja be előttünk a bitiének tanácsára vezető utat, s a gúnyolok székét? Bünbánatra soha sem gondolnánk, s utolsó végünkről a halálról soha vagy nagyon ritkán emlékeznénk meg, ha egészségtől dagadó ereinkben szílajon kergetett tüzes vérünket néha néha valamely fájdalmas betegség meg nem zsibbasztaná, s a világ hin képeire bennünket érzéketlenekké nem tenne! — S miután már nem csak arról van elég bizonyságunk, hogy Istennek jobban kell tudnia, mi hasznos ránk nézve, mint magunknak, hanem egyszersmind saját életünk számtalan tapasztalatai is tanúsítják, hogy mindeddig kegyelmesen gondunkat viselvén jólétünkről atyadag gondoskodott, bár eleiute homályosak voltak is előttiiuk utai: vájjon mi indíthat még bennünket zúgolódásra nyomoru helyzetünkben? Nem hallgat meg Isten bennünket? mert talán csak ez az első eset, hogy hozzá folyamodtunk Ínségünkben! Keresztet tett vállainkra? talán most először szabadított meg ez által a gonosztól! vagy talán most már helyesebb ítélő tehetséggel bírunk, jobban tudjuk látni a dolgok lényegét, horderejét, következéseit, mint az előtt? És megszüut-e valaha az Isten bölcsessége s jósága tanujeleit éreztetni velünk; felhagyott-e a világ igazgatásával? mikor bizza csak vakszerencsére teremtményei sorsát? Hát mi emberek még is mikor szűnünk 23*
