Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1894-05-20 / 20. szám

313 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 314 és férfiasságot tételez föl. Talán vihar támad önök ellen, a szél zúgni fog s a hullámok elbontással fenyegetik önö­ket: de azért maradjanak meg helyükön és nyugodtan hangoztassák az igazság és az élet igéit. Ezen bátorságot különösen azzal mutathatják ki, ha fáradhatatlanul ellen állanak minden az egyházban fel­merülő tévelygésnek. Jól tudom, sokkal kényelmesebb do­log hallgatni. De hát illik ez hozzánk? „Ha a kutya — mondja Calvin — ugat, midőn gazdáját megtámadják : hát ne kiáltsak, midőn az én Istenem tudományát támad­ják.“ Néma kutyák, nem pedig igazi theologusok vagyunk, ha az emberektől való félelem miatt, avagy kegyvadászat­ból vagy közönyből hallgatunk a tévedések láttára. Néz­zük mesterünket, a mint amaz éjjeli gyűlésen ott áll a papi fejedelmek előtt, a kik már gondolatukban elitélték őt, a katonák kezeibe adták, gyalázattal halmozták el s a menekülésre immár semmi reménye sem volt. A főpap azt a kérdést intézi hozzá: „Te vagy-e a Krisztus?“ A kérdésre oly nyugodtan, méltósággal és merészen válaszol, hogy a kérdező rémületében megszakgatja ruháját és igy kiált fel: „káromlást szólsz.“ Az a káromlás pedig emez egyszerit és fenséges válasz vala: „Te mondád. Sőt annak felette mondom nektek: ez idő után meglátjátok az em­bernek fiát ülni az Istennek hatalmas jobbja felől és el­­jőni az égnek felhőiben.“ Ilyen a mi példányképünk; bárminemű veszély fe­nyegessen is bennünket, teljes erőnkből védelmezzük az igazságot, de egyúttal alázatosan és szelídséggel is. Elvégeztem. Kimutattam, milyen az a theologusi és keresztyéni jellem, a milyent nekünk is fel kell tüntetnünk. Csak néhány szót adok még hozzá. Ha egyébkor is, de különösen most van szükségünk erre a jellemre, most a midőn minden mintegy erjedésben van. Az ellenség nem tétlenkedik, hinti a konkolyt, a hova az Ur elveté igéjé­nek tiszta magvát. Mindenütt, a lelkészek és az egyház tagjai közt vannak elegen, a kik ismerik Krisztust, az ő kegyelmét és az ő lelkének erejét: de mégis valami új­donság után vágyakoznak. A régieket megunták. Alig tű­nik fel a láthatáron a meteor, rögtön elfordulnak az igaz­ság napjától és sebes léptekkel rohannak a csalóka fény után. Valamint vannak mindennemű betegség iránt fogé­kony testek: épen igy vannak lelkek, a melyek minden­féle tévelygést befogadnak. Most a baptista próféták és apostolok karjaiba rohannak; majd a nazarenismus radi­kális elveit fogadják el; majd ismét a hierarchikus igé­nyekkel lépnek fel, mely iránynak a puseysmus és a pá­paság az igazi képviselői. Ezen irányzat nálunk módosult és javított alakban lép föl, de annál veszedelmesebb. Nincs az a balgaság, az a tévelygés a melynek követői, terjesztői ne akadnának. Elmélkedésemet azon szavakkal zárom, melyeket a bevezetésben hallattam: „ártalmas idők lésznek.“ Istentől újjá teremtett erős emberekre van most szükség. Uram! teremts minket újjá, öltöztesd fel híveidet szent igéd fegy­vereivel, és végy díadalmat minden ellenségeiden! Csizmadia Lajos. Lelkész! teendők halálos betegnél és halálra ítélteknél. A lelkészi körben vállalkoztam ezen tárgyak kidol­gozására, és pedig főleg azon okból, mivel a kettő igen közel áll egymáshoz, sőt bizonyos pontban érintkeznek is. Az ily egyének mind az élet végén, a földi utolsó számadás előtt állván, teendőit a lelkész úgy rendezi be, amint azt ezen körülmény megkívánja; mindeniket erősí­teni, vigasztalni kell az utolsó nagy harczban, ahol a lelki erőre oly nagy szükség van! Mindenik szomorú, és kikerülhetlen kötelessége a lelkésznek, sőt az egyéb — talán némelyeknek, de más részről meg igen üdvös, igen tanulságos. A kettő valóban eltérő egymástól; más eszmék, ér­zelmek és gondolatok foglalkoztatják a lelkészt, más az eljárás mindeníknél; más az agenda, a Cura pastoralís, a papi prudentia követelménye, más minden. Mindeniknél ott szerepel ugyan a biin, és annak tudata, csakhogy a halálra Ítélteknél egész borzasztóságában azt látjuk való­sulni, hogy a bűn zsoldja a halál. Rom. 6: 23. No de lássuk őket egyenként. Menjünk vissza a betegeknél gyakorlatba vett lel­készi teendő genesisére. — Olvassuk ugyanis Jakab 5: 14, 15. ezt: Beteg-e valaki közietek, hivassa el az egyház presbytereit, és imádkozzanak érette, megkenvén öl olajjal, az Úr nevében! Ilyen szellemben, vagy is utasítás szerint jártak el az apostolok. (Lásd erre Márk. 6: 13.) Kettőt kell hát itt megjegyezni, mint tényezőt: egyik az ima, másik pedig az olaj, és a R. Catholikusoknál mind a kettő együtt szerepel utolsó kenet név alatt, mely a Tridenti zsinaton lett dogmái cselekménnyé emelve; de már előbb l-ső Incze Pápa is annak nyilvá­­nitá. A r. catholikusok, mint Sacramentomot, az ördögök­nek a betegektőli elűzésére használják, minthogy az ör­dög azokat is megkeresi! ? Azonban, használatban lehetett bár az olajjal való megkenés az ős Egyházban, de az is igaz ám, hogy az mégis csak két Sacramentomot ismert. Ezt bizonyítja Ter­­tullian, ki a Sacramentom szót legelőször hozta be, ezt Cyprián a 3-dik század végén, Ambrus, és Augustinus, szinte csak kettőről tudnak (lásd Sebesténv J. apológiá­ját 11. 40, 41.) Különben, ami az olaj szereplését illeti, más eljárás­sal látjuk azt a Gnosti húsoknál, kik a haldoklók fejére, titkos szók kíséretében, vízzel egyelitett olajt öntöttek. Cajetán hires bibornok, ki az Augsburg! Conferentiáu a Reformátort meg akarta téríteni, egész határozottan ta­gadja azt, hogy Jakab apostol mondása az utolsó kenetre átvihető lenne! (lásd Hase polemikáját.) Luther, ki Jakab levelét szalma\ levélnek nevezte, nagyon következetesen, az idézett helyre alapított szent­séget is kell, hogy elvesse. Calvin az utolsó kenetet szinte nem fogadja el. — És most ezek után térjünk egyenesen tárgyunkhoz: lássuk a lelkészt a haldoklónál. Két eset van: hívják, kívánják, vagy pedig hívás nélkül, magától,

Next

/
Thumbnails
Contents