Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1894-05-20 / 20. szám

307 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 308 tökéletesedjünk és mindenek előtt, hogy megta­nuljuk azt, hogy mint kell magunkat viselnünk a nehéz napok elközeledtével, hogy méltó fiai le­gyünk hazánknak s egyházunknak. Alihoz, hogy az elhunyt nagy férfiú jellemé­nek, lelkének minden szép vonását feltüntessük, ahhoz nem elégséges e hely; ahhoz nincs is elég erőnk. Vay Miklós báró életének, tényeinek, jel" lemének hű feltüntetése egy hivatott, politikai és egyházi viszonyaink e századi fejlődésével szak­szerűen foglalkozó történetíróra vár. Nem szán­dékom hát ez alkalommal az elhunytnak élet­rajzát megírni s még az sem, hogy jellemét min­den oldalról megvilágítsam. Hiszen ha még az olyan — különben igen jellemző — aprólékossá­gokra is kiterjeszkedném, hogy mily szeretettel s érdeklődéssel beszélgetett el velünk, Pestre ke­rült, kereset, kondició nélkül lévő ref. tlieológiát végzett egyetemi hallgatókkal, ha hozzáfordul­tunk egy vagy más dologban tanácsért s támo­gatásért; ha még azt is el akarnám számlálni, hányszor örvendeztetett meg bennünket sáros­pataki főiskolánk körében, midőn egy-egy barát­ságos levél kíséretében 50—100—200 frtokat kül­dött évről-évre, hol a dalárdának, hol az önkép­zőkörnek, segitő-egyesületnek, tanári nyugdíjinté­zetnek, vagy pedig valamennyinek egyszerre: akkor köteteket lehetne összeirni Vayról, mint olyan emberről, aki kifogyhatatlan volt napról­­napra szeretetének, áldozatkészségének gyakor­lásában. De a mi az ő alakját kimagaslóvá, a hiva­tott [történetíró munkásságára, nemzetének s egyházának keg3reletére méltóvá teszi, az jelle­mének különösen két vonása: egyházának meg­­gyözödéste/jes, munkás szeretete, s a haza, az állam jogaihoz való tántoríthatatlan ragaszkodása. Amikor egyházunk jogaiért, jogos érdekeiért küzdeni kellett, ott mindig Yay báró volt a múlt­ban a leghivatottabb és legkészségesebb elóliar­­czos. Már a 40-es évek országgyűlésein hallatta nyomós szavát, a midőn egyháza vérrel szerzett jogainak megvédelmezéséről vagy kiküzdéséről volt szó. S ebben a korban, — a midőn a ma­gyar mágnásokat a léha külföldieskedés jelle­mezte első sorban, — nem kis jelenség egy a vallásegyenlőségért, a protestáns egyház szabad­ságáért küzdő mágnás. S még nagyobb szabású s jelentőségű volt működése azon mozgalomban mely az 1859 szept. t-én megjelent ismeretes pátens folytán keletkezett a magyar ref. egy­házban, sót az egész hazában. Az ő erélyes s egyszersmind bölcs fellépésének volt nagy rész­ben eredménye a pátens-ügy kedvező megoldása az uralkodó által. Yay báró volt az, a ki egy-egy, az egyháza életében bekövetkezett nagyobb fordulópontnál bölcsen kifejté azokat az irányelveket, a melyeket az egyháznak követnie kellett. Ilyenkor tartott beszédei a mig egyrészről azt bizonyítják, hogy a helyzetnek legalaposabb ismerője volt, másrész­ről azt is feltüntetik, mennyire erős hive volt egyházának, mennyire büszke volt arra, hogy a ref. egyháznak volt tagja. Az 1867. jul. 8-ikán tartott tiszáninneni egyházkerület közgyűlésén a többek között igy beszélt: „Hogy egyházunk, mint szabad vallásos társulat, mit várhat s követelhet az államtól arra eleve megfelel az 1848-iki 20-ik törvényczikkben kimondott egyenjogúság s vi­szonosság elve, mely más vallásfelekezettel ugyan­azon jogi álláspontra emelte egyházunkat. Ne­künk ez általános törvény létrejötte után többé nincs szükségünk specialis protestáns, hanem egyetemes vallásügyi törvényre, mely minden irányban biztosítsa azon jogot, hogy magát min­­denik vallásfelekezet saját elvei s szelleme szerint szervezze és kormányozza, s a közös törvény oltalma alatt szabadon fejlődjék; egy szóval, hogy mindenik hitfelekezet, különbség nélkül, édes gyermeke legyen a hazának.“ — „Ha volt kor­szak, melyben a protestáns ember magas önér­zettel tekintett a zászlóra, mely alatt szolgált és szolgál, úgy a mai kor az. A protestántizmus már nem csupán vallásfelekezeti, hanem társadalmi életelv. A szabadság, melyet a reformáció a val­lás nevében felavatott, áthatotta az élet minden körét, a társadalom minden intézményeit és a gondolat s lelkiismeret szabadsága, melyet ki­mondott, s annyi szenvedés és véráldozat által megszentelt, a mai társadalom éltető elemévé lett!“ így beszélt Yay báró mint világi egyház­­nagy, s beszédének mindenkor megfelelő volt érzés- és gondolkozásmódja, úgyszintén minden ténye is. Hogy mint hazafi, mint államférfi milyen volt, ezt a 48-as és az azután következő évek bizonyítják a legliathatósabban. 1850-ben, a midőn az absolut hajlamú kormány Magyarország kor­mányzásával megkínálta, ezt, mint alkotmányos érzésű férfiú, a leghatározottabban visszautasi-

Next

/
Thumbnails
Contents