Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1894-05-20 / 20. szám

309

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

310

tóttá. 1848-ben a székelyeket fegyverre szólította Pnchner ellen. Éppen ezért 1852-ben kötélre és jószág vesztésre ítélték, mely ítéletet azonban később fogságra változtattak.

Az októberi diplomával egy idejüleg Vay mint magyar udvari kancellár neveztetett ki a magyarok élére; de ezt az állását is rögtön elhagyta, midőn a bécsiek még mindig nem hagytak fel központositási törekvéseikkel.

íme a világos tények, a melyek Vay bárót mint hazafit s mint egyháznagyot követendő példányképet tüntetik fel. Haza és egyház, e kettőnek szentelte életének egész munkásságát és pedig mindig oly alakban, hogy mindkettő csak javát látta belőle. Életének legutolsó napjaiból is csak példát menthetnek a haza főurai, — a halálát váró agg báró Vayt csak orvosa erélyes fellépése tudta visszatartani attól, hogy hivatalos tisztét ne gyakorolja; igen, mert még most is megfeledkezett önmagáról, a midőn a haza érdekében lett volna alkalma tennie. Vegyetek példát hazánk főrendü mágnásai az elhunyt agg Vay báróról! Tanuljátok meg tőle, hogy egy íelvilágosodott magyar mágnásnak nem a Rómát istenitő nunciusok és biborosok által való vezettetésben, nem a bécsi kamarillával való kacérkodásban áll hivatása, hanem önálló, hazafias, önzetlen munkásságban. Legyen örökké áldott az elhunyt nagy férfiú emlékezete!

Szakal Károly.

A korunkban szükséges theologusi és keresztyéni jellemről.

Merle I)’ Aubigné (Vége.)

VI. A hatodik fő jellemvonás: Az igaz egyházhoz való ragaszkodás.

De hát fektessünk arra valami súlyt, hogy református keresztyének vagyunk ? kérdik sokan maguktól. És épen ez vezet el bennünket a hatodik ío jellemvonáshoz. Két egyház van: egyik a földön és a másik a mennyben. A földi egyház sok felekezetre oszlik s mig itt alant lakunk, egyikhez vagy másikhoz tartoznunk kell. De melyikhez tartozzunk ? kérdeni először is azoktól, a kik nem jól érzik magukat valamely, fejlődése egy részén keresztül ment históriai egyházban, s a kik szeretnének mindent újra kezdeni, melyik egyházat becsülitek többre annál, a melyben születtetek és megkereszteltettetek? Baptisták, nazarenusok akartok lenni? vagy valamely más most keletkező sectához pártoltok, avagy magatok akartok új sectát alapítani? Kérlek, ne szaporítsátok a felekezetek számát, sőt inkább a létezőket igyekezzünk egyesíteni a Jézus Krisztusban. Ne tépjük szét durva kézzel a múlttal összefüggő kapcsokat, ne rohanjunk kalandos vállalatokba. A történelem is Isten birodalma. A mi egyházunk az ős egyház egyszerűsége és tisztaságára vitetett vissza és tisztittatott meg Isten igéje által a 1fi. században; maradjunk meg ennél! Nem újdonság ugyan, de annál biztosabb.

Azonban értsünk helyesen. Véleményem szerint a reformált egyház ma már nincs meg mindenütt, a hol a reformatio idején székhelyei valának. Az egyház is, miként Isten, nem szorítható „kézzel csinált házakba“. Helytelen dolog lenne azt állítani, hogy az embernek szükségképen olyanná kell lennie, a milyen helyen él. A törökök Jéruzsálem szent falai közt élnek, mégsem Isten népe ők. A reformált egyház ott van, a hol feltalálható az apostolok által hirdetett és a reformátoroktól vallott tudomány. Nem szabad kevélyen lenéznünk azon egyházakat, melyek előbb reformáltattak, de ismét deformálódtak; sőt inkább hordozzuk szivünkön ügyüket és kérjük Istent, hogy ébressze fel azokat ismét az életre. De ne feledjük, hogy semmit sem tehetünk érettük, ha csak nem ragaszkodunk szilárdan Isten igéjéhez, ha csak legcsekélyebb engedményt is adunk az őket megrontó téves szellemnek. A tizenhatodik században megjavított, életre keltett és ha szükséges leend tökéletesítendő keresztyén egyház a mi egyházunk. Jól tudom, hogy a múlt században sok és súlyos sebet kapott; jól tudom, hogy tagjai sok helyt eltántorodtak és sokan ma is ingadoznak; de nem feledem el azokat sem, a miket Isten egyházunk által és érette tett. Fiúi kegyelettel emlékezem atyáink életére. Tisztelettel gondolok mindig az ő véres exodusukra, a melyben nemcsak ellenségeik kincseit nem hozták magokkal, miként Izrael fiai az egyptomiakét; de még saját javaikat sem. Őseink Krisztusért mindenüket ott hagyva telepedtek meg e helyen, és készek voltak még a világ végére is elmenni. Nagy dolog olyanoktól számozni, a kik, valamint az apostolok, keresztül mentek a vérkeresztségen. En nem szégyenlem ezt az örökséget. Nem szaladok uj találmányok után, melyek nincsenek kipróbálva, és a melyek küzdelem és dicsőség nélkül valók, melyekuek nincs múltjuk s nincs jövőjük.

Ámde ez csak a földi egyház; a fő azon hajlékok, melyek számunkra az atyának házában készitvék. Az igaz egyház azon „közönséges gyűlés és az első szülötteknek gyülekezete, kik béirattak a mennyben (Zsid. 12. 23.) Ha az előbbihez fonallal vagyunk csatolvák, az utóbbihoz aczéllánczal kell erősittetniink. Sokszor hallottuk, de azért folyton kell ismételnünk, hogy ama napon nem azt kérdik tőlünk: presbyteriánusok avagy episcopalisok, reformátusok vagy pedig lutheránusok vagyunk-e, hanem hogy Jézus Krisztushoz tartozunk-e. Vessük el magunktól azt a szűklátókörű bigotteriát, a mely elzárkózik, el szigeteli magát Urunk testének többi tagjaitól. Az Írásoknak és a reformatiónak egyik fő jellege az egység és catholicitas elvének föntartása. Bármínt vélekedjenek is mások e tárgyban, mi álljunk meg a mellett.

20*