Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-05-06 / 18. szám
277 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 278 fogja mondani, hogy a betűk, a melyekkel nyomat, tiszták és világosak. Ha kopott vagy rosszul készült betűket használna: úgy a nyomtatvány olvashatatlan lenne. A lelkész is ha hatással akarja hirdetni Isten igéjét, akkor az ő jellemének is Isten igéjének befolyása alatt, a szent Lélek munkálkodása által kell alakulnia, sőt még az emberek és a világgal való érintkezés által is; csak igy lészen alkalmassá arra, hogy a világra, az emberekre hathasson. De milyen legyen ez a jellem? Erre nézve Szent Pál ama szavaira emlékeztetlek benneteket; „Azon indulat (olyan jellem) legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban“, (fii. 2.) Úgy van, az ő képmását kell viselnünk. A második Adám is, miként amaz első Adám, a maga képére és hasonlatosságára nemzi gyermekeit. Csak úgy vihetünk másokat is az ő jellemének hasonlatosságára, ha mi magunk is ő hozzá hasonlók leszünk. „A kiben nincsen a Krisztus lelke (a Krisztus jelleme) az nem övé“. (Róm. 8. 9).. És vájjon nem hiányzik-e az a jellem ma sokakból, még azokból is, a kiknek szivébe Isten benyomta az idvesség tudományát? Hány keresztyén, hány lelkész tévelyedett le a helyes útról és vont maga után másokat is eme jellem hiánya miatt! Nem állítom, hogy az olyan keresztyénekben, a kik még a szellemi életet tekintve gyermekek, ezen jellem teljesen megvan. Sőt inkább ez nagy baj lenne. Mert nincsen még meg bennük az ezen állapotra való eljuthatás minden szükséges eleme. Egy gyermektől nem várjuk, hogy férfiúi erőt fejtsen ki, hanem igenis várjuk azt, hogy növekedvén, majd egykor olyan erőt mutathat ki. Ámde azok között, a kiknek a Krisztusban erős férfiaknak kellene lenniük, mennyien vannak, a kikből hiányzik ez a jellem! Vájjon az isteni dolgokat tekintve, jellemesnek mondható-e az az ember, a kinek nincs azokról határozott véleménye, a ki hasonlatos a tengernek habjaihoz, mely a szelektől ide s tova hányattatik? Lehet neki nagy tehetsége ; ámde, mit ér Isten egyházában a nagy talentom meggyőződés nélkül? „Olyan az, — mondja egy bizonyos theologus — mint az a felhő, a mely a napsugarakat ragyogva veri vissza; szépsége által figyelmünket magára vonja; de mivel nem öntözi meg a földet, áldás nélkül vonul át a föld fölött! Lehet valaki nagy tudós, de mit ér a nagy tudomány, ha a meggyőződés éltető elve hiányzik mellőle? Ollyanná lesz, mint a széltől hányatott polyva. Meggyőződés nélkül senkit sem lehet meggyőzni: a jellem tehát elengedhetetlen. Ámde még a meggyőződés is ingatag, erőtelen, mig csak Isten országáról helyes fogalmat nem alkotunk; mig csak az isteni igazságok szoros egybefüggését föl nem ismerjük. És mig mindeneket próbálgatunk; mig egyik szélsőségből a másikba csapunk át; mig mindent tenni akarunk: megengedem, hogy sok jeles tulajdonsággal bírunk, de egy hiányzik belőlünk: ez pedig a jellem. Hogy csakugyan hiányzik ez igen sok keresztyénből, legjobban kitűnik abból, ha a keresztyén jellem főbb vonásait megrajzoljuk. Sokkal könnyebb lenne ugyan azt tüntetni fel, hogy kinek nincs keresztyéni jelleme, mint azt, hogy kinek van : de én mégis megkísérlem a lehető tévedések kikerülése végett a főbb vonásokat megállapítani. 1. A keresztyéni és theologusi jellem első fő vonása: a Krisztushoz való ragaszkodás. A keresztyén s főleg a theologus óvakodjék attól, hogy csupán egy eszméhez, vagy egy rendszerhez ragaszkodjék, még akkor is, ha az a rendszer tiszta igazság lenne. Az Örökkévaló Atya nem rendszert adott minekünk hanem az ő fiát. A ki csupán valamely rendszerhez ragaszkodik, azt könnyen el is hagyhatja egy másikért. De a ki a Jézus Krisztushoz igazán ragaszkodik, az soha sem fogja őt elhagyni. A theologus bölcseségének titkos forrása hivő állhatatosságban, az Idvezítővel való benső öszszeköttetésben rejlik. Mert ő benne vanak elrejtve a bölcseségnek és az ismeretnek minden kincsei. Ne véljék tehát önök, miként sok keresztyén véli, hogy megszentelődésért Jézus Krisztushoz, de megvilágosittatásért már a könyvekhez kell fordulniok. Mindkettő ő tőle származik. Már régen megjegyezték, hogy a benső életre, a mysticismusra a germán népeknek van legnagyobb hajlandóságuk, mig a latin fajú nemzetek a rendszerekhez és a scholasticismuslioz vonzódnak. Elismerem ugyan a most élő angol, skót és amerikai theológusok érdemeit, de ha némely német theologus mély tudományának és nagy hatásának okait kutatom, igy kell szólanom: nem-e azon emberekhez tartoznak ők, a kik nálunknál sokkal jobban ragaszkodnak az Ur Jézushoz? Barátim! tegyük magunkévá az ő bölcseségüknek és életüknek elvét. De egyszersmind távoztassuk el magunktól a fárasztó tanulmányozástól visszariadó renyheséget. Napjainkban Krisztus ennek közvetítésével nyújtja a megvilágositást. Ha a vezér a háborúban képzi igazán magát: a keresztyén theologus jelleme is a folytonos munka által formálódik. Luther mondá, hogy a szeutirás egy némely szavának lefordítása több napjába került; nekünk is sokszor évekig kell tanulnunk, hogy megtalálhassuk azt a fénysugárt, mely aztán pályánkat megvilágositandja, A Krisztushoz való ragaszkodás nem csupán a keresztyén tudományban való előhaladásra szükséges, hanem szükséges a gyakorlati életben is. „A munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztusnak jó vitéze“. Valamint a tényleges szolgálatban levő katona naponként sok fáradalomnak és veszélynek van kitéve: úgy Krisztus vitézének késznek kell lenni a teher hordozására, mestere jó tetszését kiérdemlendő. Vezére intésére még a biztos halállal is szembe kell szállania, tudván, hogy az ő Ura minden földi vezérnél többet tehet érette: mert ha életét elveszti, megadhatja azt néki, sőt mi több, örök életet adhat. Ez az Urunk Jézus Krisztusnak való önátadásunk alapja az igazi theologusi jellemnek. Az olyan ember, a ki erejét a külsőségek után való futkozásra, emberi találmányokra, új rendszerekre, kétes kérdések fejtegetésére pazarolja, nem pedig Jézus követésére fordítja: élhet ugyan tevékeny életet, de az igazi keresztyéni jellemet sohasem fogja megvalósítani. 18*
