Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-02-05 / 6. szám
85 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. kárhozatos és elveszettől, és szeretett mindent, mivé lett és mit tett, egyedül Krisztus befolyásának tulajdonítani. A múlt felolvasásban idéztem egy helyet, hogy megmutassam, hogy saját maga elismerte, hogy a természeti adományok a végből adattak neki, hogy alkalmassá tegyék a sajátlagos munkára, melynek a földön végrehajtására rendelve vala; de kétlem, hogy tudtam volna e czélra összes irataiból egy másik helyet idézni. Egy pillanatra engedé csak meg magának ezt az álláspontot, minthogy iratainak bármely részéből idézhetünk ilyenféle mondásokat: „Isten kegyelme által vagyok a mi vagyok“. „Többet munkálkodtam, mint ők együtt véve; mindazáltal nem én, hanem Istennek kegyelme, mely bennem vagyon“. Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.“ Hogy közönségesen ekként Ítélte meg véghezvitt dolgait, meglepően bizonyítja gondolkozás és beszédmódja bizonyos hiányokról, melyek nem voltak meg a készletben, melylyel a természet ellátta őt a pályára, melyre vállalkozott. Jóllehet meg vala áldva ajándékokkal, mégis nem volt birtokában minden tehetségnek. Hiányával volt egy két olyannak, melyről azt gondolhattuk volna, hogy leglényegesebbek a sikerre. Nyilván való, hogy nélkülözte a szónok hatalmas hangját és folyékony előadását, mert bírálói fel tudták hozni ellene, hogy mig írásaiban hatalmas, beszédjében erőtelen. A festők félisten-félének rajzolják őt, athletai alakkal és Apolló kellemeivel. Úgy tetszik azonban, hogy alacsony testalkatú volt; és ez erősségnek látszik annak bizonyítására, hogy megjelenésében volt valami, mi első látásra a hallgatóra inkább visszataszító, mint vonzó volt, Élénken érezte e fogyatkozásokat és némelykor kívánta, bárcsak eltávolithatók volnának. De rendes és megállapodott nézete az volt felőlük, hogy erősségének forrásául kell azokat inkább tekintenie, mint gyengeségekül, mert azok kényszeriték, hogy Krisztusnak erejére jobban támaszkodjék. Ez volt a biztos menedék, melyről tudta, hogy rajta akadálytalanul megvonulhat. És ekként dicsekedett erőtlenségeivel, hogy a Krisztusnak ereje nyugodjék meg őrajta *). Mondhatná valaki, hogy csupán Pál lelkesültsége tulajdonitá Krisztusnak azt, mi valósággal őt illeté. De az ő tulajdon álláspontja az igaz. Krisztus alakitá őt; és ha olyan szolgálatot, mint az övé, megismerni akarunk, meg *) Monod Adolf »Szent Pál«-jának a legelbájolóbb fejezete az e két czikkről szóló. Nehéz idézni belőle, mert szeretnők idézni egészen; de megengedem magamnak a gyönyört, hogy kölcsönözzem ez arany mondatokat: »G est qu’en dépis de sans de promesses faites á la fői. noos sommes toujours plus ou moins affaiblis par un reste de force propre justice, que les plus humbles ex memes trainens partons avec eux. Ceste malheureuse force propre, ceste eloquence propre, ceste science propre, ceste influence propre, forme en nous comme un petit sanctuaire favori, que notre orgueil jaloux siens fenné á la force de Dien pour s’y réserver un dernier refuge. Mais si nous pouvions devenir enlin faibles sons de bon et désespérer absolument de nous-mémes, la force de Dieu, se répán dans dans tout notre hőmmé intériour es s’infiltrans jusque dans ses plus secrets replis, nous remplirais jusqu’en toute plénitude de Dieu; par ou la force de Dieu, rien ne nous serais impossible, parce que I rien n’est impossible á Dieu.« 1 8*> kell kísérletiünk, hogy megmérjük Krisztusnak rá gyakor rolt befolyását, vagy más szóval vizsgálnunk kell keresztyén voltának elemeit. 1. Pál megköveteli, hogy még megtérése előtti napjaiban is megőrzé tiszta lelkiismeretét Isten és emberek iránt. De az igazságosságnak eme vallomása nem akadályozza meg őt abban, hogy be ne vallja egyébkint, hogy bent öntudatában halálos küzdelem folyt a jó és gonosznak törvénye között, melyben távolról sem mindig a jó diadalmaskodott. „Nekünk mindnyájunknak — maga elismeri — volt közlekedésünk a múltban a test kívánságaival, betöltvén a test és elmének indulatait, és mint mások természettől harag gyermekei valánk.“ A római levél VII. fejezetében rajzolta le küzdelmeit, és az életének hű képe. A theologusok bizonyos, hogy vitatkoztak egymás közt, hogy életének melyik idejére vonatkozik az; vájjon a meg nem tért, vagy megtért ember állapota van-e abban festve? De az emberi szív nem talál semmi nehézséget annak értelmezésében. Hogy a legtökéletlenebb lény az ember, neki igen könnyen be kellett látnia, és hogy különösen a legnyíltabb és lelkiismeretesebb lény, neki minden bizonnyal tapasztalnia kellett, mi ilyes szavakban nyer kifejezést: „A mit én cselekeszem nem szeretem, mert nem azt mivelem, a mit akarok, hanem a mit gyűlölök, azt cselekszem“; „mert nem cselekszem a jót, melyet akarnék, hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok.“ „Megtalálom azért magamban, ki jót akarok cselekedni, e törvényt: Hogy a bűn ugyan hozzám tapadóit. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint; de látok az én tagjaimban más törvényt, mely az (én elmémnek törvényével ellenkezik, és engem rabul ad a bűn törvényének, mely az én tagjaimban vagyon. Óh én szegény ember! kicsoda szabadít meg engemet e halálnak testéből ?“ Pál tehát el vala veszve a bűn reménytelen kötelékeiben. De ő bánkódott igazságossága, valamint bűnei fölött is. Örökölte a zsidó fajnak az Istennel való társas viszony utáni szenvedélyes vágyódását — a vágyakozást, mely százszorosán kifejezésre jut atyái költészetének ilyen szavaiban : „Miként a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, akképen kívánkozik az én lelkem Te hozzád, oh Isten“! Szomjuhozik az én lelkem az Istenhez, az élő Istenhez; vájjon mikor mehetek el, hogy bemutassam magam az Isten előtt?“ Megtanulta, hogy az életnek nagy jutalma Istennek jó kedvében járni, és ezt a leczkét természetének teljes szenvedélyes komolyságával megtanulta. Mindazáltal soha sem érheté el, a mi után vágyakozott, ügy tetszők neki mindég, hogy felhő fedi az istenség arczát és távol tartja őt. Luther ép e tapasztalaton ment át. Szintén szenvedélyesen vallásos kedélyű volt, és minden erejével törekedék, hogy bejusson Isten országának fénykörébe; de törekvései teljesen meghiúsultak. A mint csak tudja, mossa kezeit, de soha sem tiszták. Mit tehetne mást ily körülmények közt egy , komoly egyén, mint hogy még nagyobb áldozatvitelre igyekezzék? Valószínűleg ez volt Pál buzgalmának forrása üldözői szereplésében. Istennek tekintélyét oltalmazó, midőn kiirtó 6*
