Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1893-12-31 / 53. szám

869

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

870

A csodák vagy két tévedés.

Irta: MERLE D'A ÜB1GNÉ.

(Folyt, köv.)

Vajon sorba vegyük-e Jézus Krisztus csodatetteít? Tudjuk, hogy ő bámulatos gyógyításokat vitt véghez az emberek lelkére való befolyása által. És ezen mindenható erejét kímagyarázandók, összehasonlítják némely emberekkel, kik ugy hatnak egyes emberekre, hogy velők oly dolgokat vitetnek végbe, a melyekre azok Önmagokat képteleneknek tartották; összehasonlítják pl. Mesmerrel. Ha Jézus gyógyításai csupán az ő lelkének mások lelkére való befolyásának eredménye, akkor azok csakugyan nem természet felettiek; de egészen más jellegűek azok. Az ő csodagyógyitásai az ő beszédének a fizikai természetre, — a testre való befolyásának eredményei. Hogy a léleknek van befolyása a testre, az nem irrationalis fogalom. Különben minden emberi lény az irrationalismus példánya lenne. Lelkűnknek van testünkre befolyása, de csak is saját testünkre. Jézus pedig hatalommal bírt nem csak saját teste fölött, de minden teremtmény teste fölött. A sírban négy nap óta levő holt emberhez igy szólt: Kelj fel! és azon pillanatban a vér, az idegek, az izmok engedelmeskedtek szavának, épen ugy, a miként az élő ember akaratának egészséges tagjai engedelmeskednek. A mi akaratunk csak magunkra terjed ki. Krisztus a természet ura, parancsol az egész természetnek. Mi lehet ennél egyszerűbb, természetesebb és igazabb?

Menjünk tovább, lehet-e absurdumabbat kigondolni, minthogy Jézus Krisztus csodatetteí az emberek lelkére, a fölhevült képzeletre való befolyása által történtek ? Fel lehet-e egy vakon született képzeletét annyira hevíteni hogy lásson? Egy holt embert a képzelete feltámaszthat-e? Nem tudunk-e arra is példát, hogy Krisztus hatott olyan egyénekre is, a kik messze távol és vele soha összeköttetésben nem voltak? Vajon Jézus lelke a testből elköltözött lélekre hatott-e, midőn feltámasztá Jairus leányát; a naíni ifjat; Lázárt, Mária és Mártha testvérét? Nem az lett volna-e a legnagyobb csoda?

Az ő lelkének mások lelkére való befolyása volt-e, midőn Jézus parancsolt a szeleknek és a haboknak, és azok lecsendesedének ?

Végre az ő szellemének mások lelkére való befolyásából történt-e, hogy ötezer embert jól tartott öt kenyéréi és két halacskával, ugy, hogy megrendülve az Úr ezen bámulatos ténye felett, igy kiáltának fel: „Bizony ez ama próféta, a ki eljövendő vala e világra“, és erővel királlyá dkarák tenni? Nem! Jézus ezen tettében dicsőségét és teremtő hatalmát nyilatkoztatá ki, azon hatalmát mutatá ki, mellyel e világban folyton munkál, a legnagyobb dolgokat mivelvén csekély eszközökkel. Hogy erre nézve egy példát idézzek, felhozom, hogy 15 századdal később megváltoztatta az egyház és a világ arculatát egy egyszerű barát egy mansfieldi bányász fia által és egy tockenburgi paraszt papfia által.

Az Isten fiának csodái után a szent lélek kitöltetésének, az első pünköstnek is megkisérlék a természet

közönséges törvényei szerint való kimagyarázását. Azt mondják, hogy az apostolok helyzetében levő embereknek a legcsekélyebb esemény is valami különösnek tűnik föl. Ok meghallván a történetesen feltámadt szél zúgását, azt hitték, hogy imájukra választ nyertek, és hogy a föld különböző tartományaiból összesereglett zsidók azért bám ultak, hogy az apostolok az ő nyelveiken beszéltek , mert nem jutott eszökbe, hogy azok utazásaik közben megtanulhatták azokat a különböző nyelveket.

De hogyan lehetséges a szél zúgásából kímagyarázni azt a rendkívüli változást, mely az apostolokkal történt? Hogyan képzelhető az, hogy ezen tanítványok, a kikbe eddig semmi sem tudott bátorságot önteni — a kik eddig félénken hallgattak, — a kiket sem Jézus tanításaira, sem csodáira, nem még a feltámadásra — a halottaiból való feltámadásra — való visszaemlékezés — sem az ő mennybe menetele nem tudott fellelkesíteni, egyszerre felrázattak az apathíából, a félénkekből bátrakká, a szótlanokból hatalmas szónokokká, a csüggedezőkből erős hitíiekké változtak át — a szél megzendülése által! Ez a közönséges dolog oly szokatlan lett volna előttük, hogy az felindithatá őket rejtekök elhagyására, a zsidókkal és a világgal való szembeszállásra?

Pünköst előtt egy apostol sem tanított nyilvánosan; ekkor megalapították az egyházat, mely napról-napra, századról-századra nő s nőni fog az idők végéig s mindez a zúgó szél zendülésé-uek volna köszönhető!? Az apostolok ettől kezdve idegen nyelveken is beszéltek, és az az adomány még sokáig megvolt az egyházban, s ezzel is a zúgó szél zendülése ruházta fel őket ?

Nem, azt mondják, utazásaikon tanulták meg. így tanulták volna meg a persa, méd, párthus, mesopotamiai, cappadocíai, pontusi, phrygiai, pamphyliai, arab, egyptomi, lybiaí, ázsiai, cyrenei, cretai és római nyelveket? Hogyan tanulhatták volna meg utazásaik közben ezen különféle nyelveket ezek a szegény galileai halászok, a kik csupén Jézus hívására hagyták el hálóikat és soha az elősorolt országokban nem valának.

Hagyjuk félbe a balga beszédeket, a hit és az ész egyaránt elvetik azokat. A megváltó Isten jobbjára ülvén, tanítványai türelmét nem veté hosszú próba alá. Megnyitá az egeket, és az egek ‘“„harmatozának onnét felyül, és az egek csepegék az igazságot“. A mennyei lélek, a ki az ember bűne miatt elhagyá a földet, Isten fiának halála és feltámadása után visszatért, és az Isten országának alapja itt alant megvettetett. A bűn által annyi felé, annyi nemzetségekre szétszakadt emberiség egy sz^nt és dicső egyesületbe hozatott össze. A sok nemzet egy néppé, a sok faj egy fajjá lett — „választott nemzetség, szent nép“ lett, jeléül és pecsétjéül, hogy a szent egység ismét helyre ált, a nyelvek közti különbözőség megszűnt, mint a bűn eredménye. — A Szent Lélek, a szeretet elve, az igazi közösség szelleme megszüntetett minden különbözőséget, lerontott minden korlátot. Az apostolok keblét hevítő szeretet közöltetett azokkal, a kik őket hallották és ez által különféle nyelvű hallgatóik megérték őket. Ugy mondhatjuk, egy nyelv, egy szív egy lélek