Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1893-12-31 / 53. szám

867

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

868

Év utolsó napján.

Nem minden aggodalom nélkül köszöntöttük az 1893-ik óv első reggelét; nem minden lelki szorongás nélkül néztünk szét, lesve az idők jeleit, mert bár merre fordult tekintetünk, minden oldalról setét vészes felhők látszottak tornyosulni, a látókör legszélső vonalán, a messze távolban czikázó villám tűnő fénye fel-felcsillámlott szemeink előtt, s a villanást követő menydörgés tompa moraja meg-meg ütötte íüiünket.

Azonban legyen hála a mi megtartó Urunk Jézus Krisztusnak, jó Istenünk kimondhatatlan nagy kegyelméből minden nagyobb csapás-, megsemmisitő szerencsétlenség nélkül eljutottunk az esztendő utolsó napjára.

De midőn kész szívvel és lélekkel valljuk, hogy az Urnák nevére térjen a dicséret, dicsőség tisztesség és hálaadás az év minden áldásáért, annak összes testi lelki javaiért, nagy hiba volna azt gondolnunk, hogy semmiségünknek ezen őszinte elismerése fölment a szigorú önvizsgálat alól. Sőt ellenkezőleg, most kell feltennünk azt a kérdést, hogy megbecsültük-e az időt, munkálkodtunk-e, az Ur szavai szerint, mig nappal volt? Anyaszentegyházunk helyzete olyan-e, hogy többé nincsen semmi aggódásra okunk!

A mi a két első kérdést illeti, azokra nézve csak annyit mondhatunk: „Boldog, ki csendes lélekkel, és nem könynyező szemekkel tekinthet vissza folyására. „Boldog kinek nem kell szánni elvesztett idejét s bánni megbecsülhetetlen óráit.

A harmadik kérdésre adandó feleletnél önámitás lenne vérmes reményekkel kecsegtetnünk magunkat, mert igaz, hogy a szabad fejlődés folyományaként az országgyűlés elé terjesztett legujab törvényjavaslatok és egyházunk felfogása között elvi ellentét nincs, tehát ez oldalról veszély nem fenyeget; igaz az is, hogy egyházalkotmányunk szelleméből folyó, emberi felfogás szerint tehát bölcs törvények hozásával megszilárdítottuk egyházunk külső épületét: mind azáltal soha sem szabad azt felejtenünk, hogy a szent Írás szabályozó tekintélyén felépült egyháznak szilárdsága nem az emberi ész által kigondolt mesterséges külső támasztókokban, hanem az elfogadott alapelvhez való rendíthetetlen hűségben van. Már pedig, hogy e tekintetben nem valami erősen állunk, azt csak az nem tudja, ki nem akarja tudni,.

Ne gondolja senki, mintha tán a verbális

inspiratio tanának letűnése bántana. Nem tartanám rám nézve hízelgőnek az efféle föltevést. De gondoljuk meg csak azt, hogy nekünk kötelező hitvallásunk tényleg nincs, a helvetica confessiót, heidolbergi kátét híveink jó részt már csak a nevéről ismerik; a bibliával meg egészen sajátságosán vagyunk: ma azt hirdetjük, hogy az Istennek igéje, holnap a belőle készült keresztyén tanépületnek egyik oszlopa után a másikat döntjük ki; ma szent lelkesedéssel valljuk, hogy az evangyéliom Istennek ereje minden hívőnek idvessógóre, holnap tagadjuk a keresztyén idvezitő tudomány alapigazságait; olyan jól tudjuk Pál apostólról, hogy az ő predikálása nem állott emberi bölcseségnek hitető beszédéből, de azért mi kedvteléssel szórjuk a szószékről az ékes szóvirágokat, a helyett, hogy az egyszerű positiv hitet prédikál nánk, feledve, hogy az élet fáradalmaitól agyon zaklatott hallgatóink ép azért jőnek a templomba, hogy ott addig a kis ideig]a földi gondoktól mentek legyenek, hogy lelkűk óhajtott táplálékhoz jusson, szóval, hogy a prédikátor Krisztushoz, a mi idvessógünk fejedelméhez vezérelje őket.

Ily körülmények között, hogy nem fejlődik ki tiszta világos keresztyén meggyőződés, hogy a vallásos tudat ingatag bizonytalansága mellett a hitélet üde erő telj ességéről nem lehet szó, azt nagyon könynyü belátni. A hol pedig ezek nincsenek, ott feltétlenül hiányzik az egyházhoz való szilárd ragaszkodás, a lelkesítő buzgóság és nemes áldozatkészség, tehát ép azon feltételek hiányoznak, amelyek nélkül a saját hívei anyagi támogatására szoruló egyház fen nem állhat.

Hogy a fentebb rajzolt, tényleg meglevő fogyatkozástól, mely egyházunkra nézve még végzetessé is válhatik, megszabaduljunk, sokan, külföldi minták után indulva, pietistikus izü orvos szereket hoztak javaslatba. Peior medicina morbo ! A mi népünknek ép úgy nem természete a tettetett alázatoskodás, mint nem szenvedheti, vagy legalább nem becsüli sokra a felhúzott szemöldökű tudálékosságot. A népnek ez a természeti tulajdonsága, meg az élet tanitómestere megmutatja, hogy mit kelljen tennünk, ha azt akarjuk, hogy a közönbössóg és lágymelegség, minden nemesebb ügynek ez a két halálos ellensége^ eltűnjenek egyházi életünk köréből. Ezek utasítása szeriut cselekedjünk a jövőben, és a mi a legfőbb: Bizzunk az Urban!