Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-09-03 / 36. szám
595 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP. 596 rézia kora óta a nemzeti szellem újra ébredéséig, sőt lehet mondani a pátens elleni küzdelemig; azok a napok, mezekben a Protestantismus nem élt, nem őrködött, nem küzdött . . . hanem nyugodott . . . babérain, vegetálva. Ezek bénították erőnket, szegték szárnyát magasba irányzott rendeltetésünknek ! Balgatag az ki behunyja szemeit, hogy ne lássa a veszélyt; meggondolatlan, ki nem tanul a múltak könyvéből. S éppen ezért örömmel üdvözölhetünk minden mozgalmat, minden törekvést, mely felekezetűnk ezen tevékenységét, azt a nyugodni nem tudó közszellemet felkelteni, felébreszteni képes, mely hivatva van megteremteni, előállítani azon eszközöket, melyek a reánk váró feladatok megoldására hatékonyan segítenek, Teendőnk világos, a követendő ösvény határozott, félreismerhetlen. Fokozott erélylyel látni hozzá, hogy a bekövetkezendő küzdelemben mindenek felett anyagilag megizmosodva állhassunk helyet; keresni a forrásokat, a módokat, melyek a nervus rerum gerendárum birtokába juttatnak. — Szellemileg, culturalis tekintetben büszkén mutathatunk háromszázados múltúnkra; templomaink, iskoláink mindmegannyi tűzhelyei valának a vallás-erkölcs ideainak, a tudományok, a felvilágosodás terjesztésének, a szabad szellem, a hamisítatlan honfi érzés ápolásának. Ma már más idők, más emberek .... tempi passati A pauperismus nyűgével szárnyszegetten hullunk alá, az egyre fokozódó igényeknek eleget nem tehetünk. Mi legyen hát a teendő, hol az a Danaidák kifogyhatatlan hordója, mely tantalusi szomjunkat — ez esetben életszükségletünket — kielégíteni tudná ? Fel volt vetve — ha jól emlékszem — a „Közpapok lapja 1891-iki évfolyamában, sőt talán a Konvent előtt is megfordult az 1848. évi törvény azon elvi kijelentésének, hogy „jövőbe a vallásfelekezetek egyházi és iskolai kiadásai az állam által fedeztessenek“ megsürgetése, életbe léptetése. — Nem akarnék ezúttal e kérdés pro et contra megvitatásába bocsátkozni, részemről azonban e forrást mindaddig, mig amaz eddig kiapadhatlannak bizonyult forrás az igazi protestáns áldozatkészség kifogyottnak nem mutatkozik, igénybe venni már csak azon az egy okon sem kívánom, hogy változhatnak idők, jöhetnek körülmények, mikor a régmúlt feledésnek engedett alakjai kikelhetnek mohos sírjaikból, megújitandók támadásaikat, kiirtandók még gyökerét is felekezetűnk életfájának! Egyházunk egyeteme áldozatkészség, adakozás tekintetében felülmulatni sohasem engedte magát; egyházi, iskolai középületeink, főiskoláink ha nem is monumentális alkotások, mindenkor megállják helyüket a gazdagabb felekezetek alkotásaival, itt-ott magtárak, lelkészi-, tanítói gyámintézetek, nagyobb szabású alapítványok hirdetik, hogy bizony annak a forrásnak vize kristály tisztán, néha nagyobb, néha kisebb cseppekkel, de folyton csergedez. Meg kell kisérleni, hogy merithetünk-e még vajon abból, hogy az életszükségletek, az igények napról-napra növekedő volta daczára maradhat e nehány szem, nehány kalász a szükölködők, az egyház, a hitélet, az iskola oltárára. S én megvallom bármennyire tudjam is becsülni egyesek áldozatkészségét, az önkéntes ajánlatokat, az érző szív önkénytelenül, kényszerítés nélkül nyilatkozó ezen örvendetes jelenségeit, mindamellett is csak parányi cseppek azok az égető szomjúság enyhítésére, csak hulló csillag az, szűk teret világítva be fényével, hogy a sötét annál szembetűnőbb, kietlenebb legyen körülte! Sokkal hatékonyabbnak tartom annál a meggyőző okokkal, a parancsoló szükség által indokoltan általános, kivétel nélküli teherviselésre kötelező hozzájárulását minden egyesnek. Hiába toldozunk, hasztalan várunk egyesek nagylelkűségétől bámulatos eredményeket; nagy czélok, nagy áldozatokat kívánnak, azok alól kivonni magát senkinek sem lehet. Részleges — egyesek adakozására számított tervezgetés előre vihetni sohasem fogja felekezetűnk anyagi ügyeinek, érdekeinek rendezését; miként a korallok — e parányok — milliók munkájával teremtik a tenger hullámai közül kiemelkedő szigeteket: úgy felekezetűnk kicsínyjének, nagyjának kivétel nélkül kötelezőleg kell részt, venni anyagi rendezettségünk — következőleg szellemi culturalis előhaladásunk, a minket megillető positio elfoglalhatását segéllő eszközeinek megteremtésében. Már 1858-ban élénk megbeszélés tárgyát képezte a Prot. egyh. iskolai lapban „egyházunk anyagi nyomorúságának miként gyógyítása.“ Ballagi Mór, Irányi, Székács, dr. Teleky Sándor s többen mindkét felekezet jelesei közül tartalmas eszméket közlöttek erre vonatkozólag. Ifj. br. Vay Miklós pedig: „Az egyház anyagi ügyeinek fedezése“ czímü czikkében tovább megy, az eszmének testet, alakot akar adni, azt mondja : a szószaporitás itt szükségtelen, s ezért csak röviden fejezem ki magamat : minden hold földem után megajánlom a krajczáros adót, s kötelezem magamat ezen összeget tiz éven át fizetni, követendik-e sokan — vajha mindnyájan példámat. — „Sok mi elég lehetett eddig — folytatja tovább — nem kielégítő most, egy oly időszak küszöbén, melyben talán újat kell teremtenünk, hogy a fennálló régit megtarthassuk.“' Mily arany szavak! Az addigi tarthatatlan állapotoknak, egy jobb jövő alkotása szükségességének mily hangosan proclaraálása ez! S nem vár úttörőket, nem éri be a szónak, a betűnek nagyhangzásu Ígérgetéseivel, tervezgetésével, jó példával megy elő s ezen ajánlat következtében évi 66 írtnak lefizetésére kötelezi magát. A jobb sorsra érdemes indítvány, egy vallását, hazáját lángolón szerető fenkölt lélek ábrándja, nemes törekvése magára maradt, követőkre nem talált — az ő szava pusztában kiáltó szó lön — nyomtalanul enyészve el a közönyösség kietlen sivatagában ! Szavának azonban Ura leve, s a jelzett öszszeget 10 éven át pontosan beküldötte a sárospataki főiskola pénztárának. Ha szavát meghallják, ha ideálisan gondolkozó lelkének ábrándjait megértik, ha nemes intentíója a gyakorlatban is érvényesül, ha példáját akár önkénytesen, akár alkotmányosan kötelezővé téve főuraink, de az egész hitfelekezet követi: hol állanánk ma akkor, mily tekintélyes — milliókra menő tőke állana egyetemes egyházunk rendelkezésére ! Elvesztett idő, mely soha vissza nem térül, kárba veszett, meddő évek, melyek csak a szokásos panaszok hangoztatása mellett jöttek és mentek — eredmény — alkotás — valóság nélkül! Lesz-e, támad-e egy második Yay Miklós, ki megragadja a kezdeménye1” zést, ki felemelje a szavát , ki életre keltse, felébressze