Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1893-08-06 / 32. szám

535

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

536

nék. Mig a bibliában az igazság egy forrás. Széthintett táplálék, oly szerte szét hintett, hogy senki sem láthatja el magát onnét formulával. Nem gondolkozás, hanem keresés által közelíthető meg. Látható, felismerhető, nem pedig demonstrált. Nem lehet az egészet egyszerre felölelni, hanem csak lassanként lehet rendszerbe hozni. Hogy az értelem egy könnyen tekintheti át, hogy nem szorítható rövid frázisokba, hogy kielégít, bár nem teljesen, hogy határtalan atmosphaerája van, hogy megkap bennünket és erősen lebilincsel — mindezek végtelenségének jelei.

A természet soha sem gondoskodik úgy az ember testi, lelki, vagy szellemi szükségleteiről, hogy adományait csupán automatice fogadjuk el. Rendelkezésünk alá bocsátja összes mechanicus erőit — De azokat nekünk kell irányoznunk. Ad gabonát — de azt meg kell őrlenüuk. Készít számunkra szenet, de azt úgy kell kiásnunk. A gabona magában tökéletes, valamint a természet minden productuma az. De mielőtt akármit is használni akarnánk, azon valamit igazítanunk kell. így vagyunk az igazsággal is; az tökéletes és tévedhetetlen. De nem használhatjuk úgy, a mint megkapjuk. Munkálkodnunk kell érte, gondolkoznunk, különböztetnünk kell, meg kell azt emésztenünk és mindezt kiki önmagáért és önmagában köteles elvégezni. Ha valaki azt mondaná, hogy a theologia épen ezt teszi, mi azt feleljük rá, hogy épen ez az, a mit az nem tesz. A theologia hasonlít a gyümölcskiállításhoz, a hol az almák, szilvák stb. fajaik szerint osztályozva vannak. Ott sokat tanulhatunk a Victoria, Baldwin vagy Newtown Pippin válfajokról. De éhségemet nem csillapíthatom ott le. Az ott szerzett ismeretek hasznosak, s a tudományos kertészetet tekintve lényegesek lehetnek. Ha valami skeptikus pomologus tagadná, hogy Baldwin faj egyáltalán létezik, vagy hogy azt Newtown Pippinnel tévesztik össze, oda utasítjuk őt a kiállításba, de ha éhesek vagyunk és közel van egy gyümölcsös, bizony nem sokat törődünk a kiállítással. A biblia inkább gyümölcsös, mint museum. A dogmatismus igen becses lehet, ha valami tudományos szükség museumba vezet minket. A criticismus igen hasznos, ha azt kell kimutatnunk, hogy a gyümölcsösben egyedül termő fák vannak. De az igazság tantétel alakban nem természetes, nem alkalmas és nem assimilálható eledele az emberi léleknek.

Nem úgy hangzik-e mindez, mint a kételkedés védelme ? Az is ez, azon philosophiai kételyé, a mely jelensége annak, hogy a tehetségek kötelességüket teljesítik. Sokkal inkább szükséges, hogy tevékenyek legyünk, mint orthodoxok. Mi is orthodoxok óhajtunk lenni, de azt hisszük, hogy csak becsületes munkásság által lehetünk azzá, ha saját szemeinkkel látunk, és saját szivünkkel hiszünk. „A tunya élet — mondja Goethe — anticipált halál.“ Százszor jobb ha a közvélemény máglyáján égünk el, mintsem élő-halott parasiták legyünk. Jobb a tévelygő theologia az elnyomott organisationál. Jobb a drágán szerzett kicsiny hit. Jobb egyedül keresni az igazságot a végtelen zűrzavarban, mint sem a fényes és ragyogó hitvallásokban bővelkedve veszni el. Az ilyen kétely nem önkényes vélekedés. Helyesen irányozva nem fogja tapasztalni senki, hogy az synonym a szomorúsággal. Ez élethossziglan való tanulást, az akarat feláldozását és mégis

függetlenségét követeli tőlünk; azon magasra törő haladást, mely nyugalmat a munkában és munkát a nyugalomban talál, a hol e halhatatlan tehetségeink kifejlődnek ; azon mélyebb hitet, mely hisz Isten kijelentésének határtalanságában és különféleségében, és hogy az az engedelmes szivek elől nincs elzárva.

Csizmadia Lajos.

A gályarabok története.

(1674—1676.)

Irta: BORSOS ISTVÁN, gftnn. tanár.

(Folytatás.)

Laibachtól kezdve Triesztig folyton sziklás talajon kellett haladníok s minthogy saruik már régen tönkre menték, meztelen lábaikat a szikla és fagyos rög annyira föltépte és kísebezte, hogy minden lépésükkel véres nyomot hagytak maguk után. így haladtak napokon át, a roskadozókat segítve és támogatva, mert a melyik hátra maradt, azt a katonák bottal és dárdanyéllel nógatták a haladásra. — Épen azért az erősebb fiatalok, mint Kocsi Csergő Bálint pápai ref. és Lányi György korponai lutheránus tanárok több Ízben önként leghátul maradtak, hogy saját testükkel védjék az elgyengült öregeket a durva verésektől. Mikor már mindnyájan a végkimerülés szélén állottak, nagy könyörgéseikre csak annyit engedett meg embertelen parancsnokuk, hogy a békókat levehetik lábaikról. De kovácsot már nem adott, a ki leszedhette volna. így tehát kénytelenek voltak kövekkel verni le egymásról a vasakat s e közben összemarczangolt lábaikat újra megsebezték.

Amint Triesztbe megérkeztek, egy piszkos, elhagyatott akolba tereitettek. De nyugalmat itt sem talált'ak, mert csakhamar bemegy hozzájuk a kapitány s töbszöri kifosztás után most már minden ronygyaikból kivetközteti őket. Hiába volt néhány halál révén álló öregnek esdeklése is, hogy engedjék őket tisztes papi ruhájuknak rongyaiban halni meg. De e kifosztásnál is rosszabbul esett lelkűknek az, hogy bosszantásból mindnyájuknak bajuszát és szakálát leborotváltatta. Azután pedig katonákkal tereitette őket az akol egyik sarkából a másikba, csakhogy egy pillanatig se nyugodhassanak. De mégsem bírhattak rá csak egyet is hitének elhagyására. Majd arra akarja kényszeríteni őket a kapitány, hogy legyenek katonákká 5 garas napidij mellett. Külömben mindnyájan, éhen halnak. De ezt is határozottan megtagadják. A kapitány nem enged s Füleki István naprágyi ref. lelkészt akarja először erőszakkal katonaruhába bujtatni. De Füleki semmi módon nem engedte magára huzatni a zsoldos ruhát. Ezért azután összerugdosta s katonákkal is megverette a kapitány, ki azonban mégis csak kénytelen volt letenni tervéről. De büntetésül három napig koplaltatta őket, úgy hogy mindnyájan éhen veszhettek volna, ha a jobb szivü katonák éjjel titokban nem hoznak némi eledelt.

Triesztből titkon szállítják őket tovább. A kapitány mindnyájukat a hajófenékbe záratta, hol a férgek soka