Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-08-06 / 32. szám
537 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 538 sága és az óriási bűz miatt sohasem nyughattak. Miskolczy Mihály füleki ref. lelkész lábáról a vas hosszas gyaloglásuk alatt lerágta a húst s e szétmarczangolt láb minden orvoslás hiányában most rothadásnak indult s oly rettenetes szagot árasztott a szűk hajófenékben, hogy e miatt többen súlyos betegségbe estek. Még sem engedték meg, hogy szabad levegőre mehessenek. Olaszország Pescara nevű városánál szállanak partra. Miskolczyt és Kóródi János csöglei ref. lelkészt azonban félholtan vitték ki társaik a hajóból s minthogy ezek képtelenek voltak a tovább utazásra, a pescarai városi börtönben hagyattak íÉátra. A többieknek is három napig kellett vesztegelniük e városban, mely idő alatt sokat szenvedtek az odavaló vakbuzgó kath. néptől, mely protestáns embert sohasem látott, s egy Ploss Miklós nevű kegyetlen káplártól. Három nap múlva útnak indítják őket Olaszországon keresztül Nápoly felé. Szerencséjükre most egy emberileg érző katonára voltak bízva, ki a betegek számára kellő élelemről gondoskodott. De Theate városában ismét .előbbi kegyetlen őreik kezébe jutottak, kik őket börtönbe csukatták, élelmükről pedig nem gondoskodtak, úgy hogy ismét az éhhalál fenyegette őket. Ezen nyomorúságos állapotukban egy tisztességes barát utján, ki börtönükben fölkereste őket, megkérették az odavaló katholikus püspököt, hogy asztalának hulladékaiból küldjön nekik nehány falatot, mert különben a keresztyén világ közepette éhen kell veszniük. E püspökben volt keresztyén érzés s küldött számukra egy bárányt és néhány kenyeret. A bárányt azonban semmi módon sem készíthették meg őreik kegyetlen rosszlelküsége miatt, habár tovább indulásuk után nagy távolságra elvitték magukkal. Theatéban ismét fölkeresi őket a katonai parancsnok s megkérdi: Akartok-e katholikusok lenni? Úgy választás adatik nektek, hogy papokká, világiakká vagy katonákká legyetek. Mivel a veréstől való félelem miatt egyik sem mert szólni, igy folytatja beszédét: Még most sem javultatok meg? A gályák majd megtanítanak benneteket, hogy mi az a katholikus hit. E sikertelen kísérlet után útnak indítják hát őket, de hatan annyira elgyöngültek már közülük, hogy lehetetlen volt őket tovább hajtani. Ott hagyták hát a theatéi börtönben, a nélkül, hogy ellátásukról gondoskodtak volna, ngy hogy leírhatatlan szenvedések után éhség és betegségtől egyaránt gyötörtetve, többen meghaltak. Szomorú sorsukat azonban majd később beszélem el. A további ut alatt a katonák kegyetlenségüket szinte a végsőig fokozták. Minden áron meg akarták törni áldozataik szilárd hitét és kitartását. Bátorkeszi Istvánon öszszetöri dárdáját az egyik katona. Séllyei Istvánt két társa vezette, mégis folyton ütötték. Utóvégre is többen összeroskadtak s képtelenek voltak tovább menni. Ezeket szamarakra ültették. Az öreg Eliä vagy Illyés Gergely, midőn egy szoros útnál társai nem tarthatták kétfelől, lebukott a szamárról s rögtön kiadta nemes lelkét. A katonák lehúzták ruháit s az ut mellé dobva ott hagyták temetetlenül. Ugyan ezen napon Sélly éi Istvánt, mivel szamara nem haladt elég gyorsan, Ploss káplár úgy Összeverte, hogy az orrán és száján ömlő vér a szamár oldalán csurgóit le és sebei miatt arcza a fölismerhetlenségig elékteleniilt. Capra-Cotta városában két napot egy piszkos istállóban töltöttek, áhitatos éneklések közt készülve szomorú végzetük elviselésére. Majd tovább indíttatnak Capua felé. E két város környékén a szenvedők közül hárman szökéssel próbáltak menekülni kínzóik kezéből. Az ifjú Lányi György csodálatos viszontagságok után megmenekült; Masnicius Tóbiás és Simonides János ugyan menekülésük közben fogságba jutottak, de protestáns pártfogóiktól kiváltattak a rabságból. Gócs Mihály malomsoki lutheránus lelkész Capuában végóráját elközeledni érezvén, társaitól érzékenyen elbúcsúzott. A katonák egy parasztszekérre vetették a haldoklót, ki útközben csakugyan kilehelte lelkét. 1675. május 7-én érkeztek Nápolyba, de a 41 közül csak 30-an. Hat maradt betegen Theatéban; három elmenekült, kettő pedig meghalt. VII. Fejezet. Eladatnak a gályákra. A legnagyobb megpróbáltatások közt Isten vigasztalókat küld számukra. Szenvedéseik a gályákon s a nápolyi kikötőben. Nápolyba érkezésük után két nappal Kollonics püspök meghagyása szerint a tengerészeti hivatalba vitettek s a jezsuiták közvetitése mellett fejenként 50 aranyért gályaráboknak eladattak. Neveiket és származási helyüket beírták a gályarabok könyvébe, mely megfelel a halotti anyakönyvnek, mert a kinek neve egyszer ide jutott, az rendszerint meg volt halva az emberi társadalomra, nézve. De az a rovat, hogy micsoda bűnért kerültek a gályákra, kitöltetlen maradt. Azután vassal rájuk sütötték a gályarabok bélyegét. így hát üldözőik vágya beteljesült: ki voltak zárva végkép az emberi társadalomból, hacsak valami különös isteni kegyelem meg nem szabadítja őket. A tengerész tisztek ugyan igen elégedetlenek voltak a vásárral, mert — mint mondották — drága pénzükért nem embereket, hanem csak hasznavehetetlen csontvázakat kaptak s épen azért a szokásos díjat nem akarták kifizetni. Ez azonban ismét a szerencsétlen vértanukat fenyegette újabb veszedelemmel, mert embertelen kísérőik feldühödve elhatározták, hogy egyenként lelődözik őket, ha a kikötött díjat meg nem kapják értük. S ettől a szomorú sorstól csak a nápolyi alkirály közbelépése folytán menekültek meg, kifizettetvén értük a díjakat. S ezzel kezdetét vette vértanuskodásuknak leggyászosabb része. Egyelőre a kikötőben hagyattak különféle terhes munkák végzésére. Nagy hajógeiendákat kellett hordaniok, vagy a roppant vastag hajó köteleket fonták gép segítségével, miközben a felügyelők folyton hátuk mögött állottak s lesve-lesték az alkalmat, hogy nekik ronthassanak s a legembertelenebb módon verjék őket. ■Még sokkal kegyetlenebből bántak velük, mint a halálra ítélt bűnösökből és török hadifoglyukból lett gályarabokkal. S ezt a jézsuiták keresztyéni gondoskodásának köszönhették, kiknek átkos figyelnie mindenüvé elkísérte e derék hitbajnokokat. Azok biztatták fel uj felügyelőiket
