Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-07-30 / 31. szám
515 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 516 ben, a gyermek hovatartozandóságának kérdésében nem a törvény alapján álló állam, hanem a saját bitelveire hivatkozó egyházi férfiú felfo, gása és akarata emelkedett érvényre. — Úgy látszik, igy leszünk ezután is a kétféle anyakönyvvol. — A baj, a féltékenység, a proselyta-csinálás, egyszóval minden megmarad a régiben azzal a különbséggel, hogy az állam — ha netán hozzá fordulnánk oltalomért — mosni fogja kezeit mint Pilátus s ajánlja figyelmünkbe az ide vonatkozó törvényeket. E mellett más téren is lehet veszteségünk. Eddig ha sokat nem is, de valamit nyertünk azzal, hogy ha egy kath. egyén el akarta hagyni egyházát, okvetlenül protestánssá kellett lennie. Ezután lehet felekezetnélkülivé. — Heveink közül pedig az elégedetleneket, az összeférhetetleneket eddig visszatartotta a kitéréstől sok esetben az, hogy nem akartak katholizálni. ■— Ezután beállhatnak ezek is a felekezetnélküliek társaságába, a hol egyelőre legalább nem kell terheket viselni. De eltekintve attól, hogy azokat, kik a valódi hitbuzgósággal karöltve járó közös teherviselésnél a kicsinyes dolgokat is élükre állítják, akár 'igy, akár úgy nehéz lesz megtartani, én nem látok a jövőben oly nagy veszedelmeket, mint némelyek. — Azt az egyházat, mely örök alapon, a tiszta evangélium gránit szikláján épült fel —; azt az egyházat, mely hosszú, sötét századok próba füzét kiállotta s papjaitól, tanítóitól, templomaitól megfosztva is, nemcsakhogy meg nem semmisült, de sőt mint a hamvaiból kikelt Phönix képesnek is, méltónak is bizonyította magát arra, hogy éljen: azt az egyházat talán csak nem félthetjük a megsemmisüléstől akkor, midőn nem a törvénytelenség s erőszak ádáz viharai dúlják, hanem éltető eleme a liberalismus leng körülte! ? Nem félthetnénk még akkor sem, ha létjoga csak annyiban lenne s hivatása csak annyiban határozódnék, hogy napról napra, egyik évszázadról másik évszázadra éljen. —De azt tanultam s tapasztaltam is, hogy a protestantismusnak igen fontos missiója van a világtörténelemben. Ez az a só, melynek hivatása: áthatni, megizesiteni, megnemesiteni a gondolkozásmódot fent és lent, királyi palotákban és a kunyhókban. — És e hivatásának eddig meg is felelt, missióját betöltötte.— A protestantismus nem módosult, nem assimilálódott a „helyi kívánalmak szerint“ mint például a „változhatatlan“ catholicismus Chinában és Japánban, hanem megtartotta őseredeti, puritán jellegét, nemcsak, hanem a nemzeti felfogást, gondolkozásmódot — még katholikus országokban is — előnyösen befolyásolni tudta. — A protestantismus nem szegődik a fejedelmek uszályhordozójává, de fejedelmek, koronásfók elismerték azt, hogy trónjuknak szilárdságát, népeiknek vagyonosságát és tekintélyét az evangéliumi protestáns hitbuzgóságnak köszönhetik! S nem köztudomású dolog-e, hogy a kálvinista egyháznak népképviseleten alapuló — zsinat-presbyteri — alkotmányát sok nemzet elfogadta, helyesnek elismerte, annyira, hogy ma a legmodernebb államszerkezetnek — még a köztársaságinak is — ez képezi alapját? Vagy nézzük azt, a mi hozzánk legközelebb, szemeink előtt történik, vagy fog történni. — A legnagyobb részben rendi alapokon nyugvó főrendiház — melynek mint a Nabugodonozor álló-képének , „feje jeles aranyból, méllyé és karjai ezüstből, lábai rész szerint vasból, rész szerint cserépből vannak“ — hosszú ideig fenállván . , . ma a jelek arra mutatnak, hogy a nemzeti közérzületben méltó viszhangra talált puritán kálvinista eszme maholnap kirántja cserép-lábai alól a gyékényt. S ha a protestantismus hivatása ily nagy horderejű, akkor ezt fig37elmen kívül hagynunk nem lehet, nem szabad. — Nem szabad különösen a jövőben, mely egyházi életünk átalakulását hordja méhében. A jövőt, az átalakult viszonyokat úgy tekinthetjük, mint egy nagy versenyt, melyben első sorban az egyházaknak életrevalósága, alapjaiknak szilárdsága, életképpessége fog kitűnni. — Önként értetődik, hogy e nagy versenyben kiváló fontos szerep jut nemcsak az igehirdetőknek, hanem az egyház érdekeit szivükön viselő világiaknak is. — Az eddigi eszközök felhasználásán kívül új eszközökhöz is kell folyamodnunk. S mik lennének ez új eszközök? Az egyházi lapok — e tárgyban — telve vannak az „evangelizáczió“ jelszava alatt Írott czikkekkel, melyek bőséggel ontják a jótanácsot, különféle alakban, de abban egyetértve, hogy a megváltozott viszonyok között jobban meg kell fognunk a dolog végét. — Majd a gyakorlati élet, ez a jó rosta, elválasztja a jó magot a selejtestől s megmutatja, hogy mit lehet, mii
