Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1893-07-23 / 30. szám

505

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

506

haladását munkálná, gyakran épen gondoskodása arányában semmid meg a fejlődést, akasztja meg a lélek valódi művelődését. Templomainkat túlnyomólag olyanok töltik meg, a kik csupán csak fogyasztók. A vallás iránt tisztán csak parasitáskodó szempontból érdeklődnek. Egyedüli szellemi munkásságuk abból áll, hogy automatice elfogadják, a mit lelkész, az ő hűséges remete rákjuk nyújt, a kihez miuden vasárnap egy hétre való táplálékért fordulnak.

Az ilyen processuson keresztül menő organismust a physiologus „megakasztott fejlődésnek“ nevezné. Az egyházi parasita, a helyett, hogy maga tanulna imádkozni, megelégszik, ha imádkoznak érette. Az örökkévalóval való munkáját fizetett helyettes végzi el helyette; egész élete az egyház jóvoltából meghosszabbított indulgentia; és sok esetben az iróniát azzal tetőzi be, hogy midőn halálát közeledni érzi, papért küld.

Egyéb jelei és következményei az ezen fajtájú pasitismusnak hamar felismerhetők. Az első symptoma a restség. Midőn valamely egyház elhagyja a helyes életrendet, a helyes irányú munkálódást is elhagyja. Itt rejlik annak a magyarázata, hogy azon sok száz nagy és fényes gyülekezetek, melyeket nagy tudományu és buzgó lelkészek vezetnek, oly kevés, vagy egyáltalán semmiféle tevékenységet sem fejtenek ki azon irányban, a melyért az egyházak léteznek. Mindig megdöbbentő látvány az, ha egy kimagasló egyént látunk egy nagy, tétlen, érzéketlen gyülekezet élén. Nem az-e ennek az oka, hogy a gyülekezet ilyen lett, mivel nagyon is jó táplálékot nagyon olcsón kap? A gondviselés kegyesen megmenté az egyházat attól, hogy szószékeit igen sok nagy ember foglalja el — de azért országszerte vannak elegen, a kik messzeföldre intő például szolgálnak, hogy mily veszélyes, ha a különben életrevaló keresztyén emberek megszokják, hogy más hizlalja őket, más segélyét használják. A közönséges lelkészekkel szemben a nyáj talál kárpótlást! Mert azok, a kik valósággal éheznek, magok szerzik meg magoknak a táplálékot.

Hogy az egyháznak az egyesek iránt elengedhetetlen functioi vannak, az tagadhatatlan; de ha figyelembe vesszük az emberi lélekben levő parasitismusra hajló irányzatot, elő áll a komoly kérdés, hogy vajon azok által nem árt-e többet, mint a mennyit használ? Aholt egyház egy olyan egyház, mely tagjaira nincs visszahatással, egy olyan egyház, melyben nincs propagativ erő, bizonyára nagy szerencsétlenség mindazokra nézve, a kik ennek kötelékébe tartoznak. Egy ilyen egyház nem eg3'éb parasitákat tenyésztő intézménynél; minden kegyes és istentelen ember megvetését vonja magára, mert a világnak nem az Isten országát mutatja föl, hanem a merev formalismus menedék helye és babona meleg háza az.

Ez a parasitaszerü kegyesség egy másik és nem kisebb gyakorlati rosszat is eredményez — mert Krisztus vallásának helytelen gyakorlati felfogása az. Gyakorta és megdöbbenéssel észlelhetjük, hogy templomba járó szülők gyermekei, értelmük fejlődésével, nem csak templom kerülőkké lesznek, de sokszor el is szakadnak családjuk

vallásától. Kétségtelen, hogy ez sok esetben az illetők önfejűségének tudható be, de sok esetben bizonyára az okozza azt, hogy otthon s a társaságban külsőséget, üres formalismust találnak, nem pedig élő keresztyénséget. — Ezen formalísmus, szerencsére vagy szerencsétlenségre, hamui* elárulja magát. Hogy mily csekély valóság van. benne, hamar nyilvánvalóvá lesz. A felébredt kétely arra ösztönzi, hogy inkább szakítson a formával, mint sem hazugságban éljen, és tíz eset közül kilenczben nem törődik tovább a vallással. Önként, egészen becsületesen, gyakran fájdalommal, sőt mintegy áldozatot hozva, hagyja el helyét, szüleinek szomorúságára, egyházának szégyenére elhagyja atyái hitét, vallását. Ki tagadhatná, hogy ebben a természettudománjmak és a modern skepticismusnak nagy része vau ? A formális vallás a tizenkilenczedik században nem tarthatja főn magát. Jobb is. Vagy valódi vallásunk legyen, vagy semmilyen. Vagy a parasitismust kell elhagynunk vagy a gyermekeinktől kell elszakadnunk. (Folyt, köv.) Csizmadia Lajos.

A gályarabok története.

(1674—1676.)

Irta: BORSOS ISTVÁN, gymn. tanár.

(Folytatás.)

S valóban pokoli életet készített számukra. Még azt sem engedte meg nekik, hogy az undok börtönökben elpiszkolódott alső ruhájukat kimoshassák. Megtörtént, hogy valamelyik munkaközben vízbe dobta az ingét, hogy legalább kissé is tisztább legyen; de a mint Kelio vagy emberei ezt észrevették, kényszeritették, hogy azon vizesen és piszkosan vegye ismét magára. A környéken lakó katholikus köznép mély szánalommal nézte ezeket az éhség* munka és verésektől elgyötrött áldozatokat, s örömmel enyhítette volna szenvedéseiket, ha Kelio és emberei meg nem akadályozzák. De mihelyt észrevették, hogy valaki adott, nekik valami élelmet vagy ruhadarabot: az adományt elvették s mind az adományozót mind az elfogadót kegyetlenül megverték. Kocsi Csergő Bálintnak még a szájából is kivették azt a nehány falatnyi élelmet, mit egy szegény asszony vetett oda számára. Másszor ismét egy asszony ment el mellettük s megszánva nyomorúságukat, húst és kenyeret dobott egyiknek targonczájába. De meglátta ezt Kelio, ki épen szabája ablakából vigyázott, hogy a katonák híven, teljesitík-e hóhéri tisztjüket. A szegény asszonyt rögtön megfogatta, kezeinél és nyakánál fogva pelengérre köttette s ott tartotta csaknem két órán át a legnagyobb hidegben.

Hogy lelkűket még inkább elkeserítse, magukkal ásatott börtönt a saját maguk számára. Sőt, hogy e gonosz kegyetlenség hatásában annál inkább gyönyörködhessék, néhány jézsuita rendtársával maga is oda ment a munkában fáradozókhoz. Harsányi Istvánból kitört az elkeseredés, mikor látta gúnyos és kárörvendő arczukat s igy szólt hozzájuk: Isten, az angyalok és emberek előtt tiltakozunk, hogy ti sokkal kegyetlenebbül bántok velünk, mint egykor az apostolokkal gonosz üldözőik. Mert az;