Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1893-07-23 / 30. szám

503

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

504

Ezen törvény társadalmi és politikai analógiái — melyekre már részben rámutattunk — annyira ismeretesek, hogy az ez érdemben való hosszabb fejtegetés felesleges. Legalább a munka evangyeliomát ékes szólóan kirdető Carlyle Tamás óta senki sem vitathatja, hogy ezen tárgynak igen fontos erkölcsi vonatkozását századunkban senki sem mutatta volna ki. Mind az, a mi a restségről mondható, általán véve ezen nagy gyakorlati igazság támogatására is szépen felhasználható. Mindazon nemzetek, melyek korán érve vesztek el, saját elpuhulásuk ásta sírba temetkeztek; mindazon egyének, a kik a speculatio esélyei által hirtelen nagy vagyonra tettek szert; a szerencse minden gyermekei; az örökség áldozatai; az utczai koldusok — mindezek élő és meghamisitathatatlan tanúi a Parasitismus kérlelhetetlen törvénye érvényesülésének. De ideje már, hogy ezen elv munkálódását a vallásos sphaerában figyeljük meg, és hogy meglássuk azon szörnyű pusztítást, a mit a parasita hajlam visz véghez az emberi lélekben. Reméljük, hogy rámutathatunk a modern keresztyén ség egy—két olyan irányzatára, melyek ezen még névtelen bűnt terjesztik.

Vizsgálódásunkat talán nem is sejtett helyen kezdjük meg. Többek közt a templomosás is létre hozza a parasita szokást. A templomba járást, magában véve, minden keresztyén méltán úgy tekintheti, mint a lelki élet érlelésének megbecsülhetetlen eszközét. A közös Istentisztelet a nemzeti vallásos életben oly mélyen van meggyökerezve, hogy ennek befolyását egyhamar valószínűleg semmi sem ingathatja meg. A keresztyén országokban az egyházi rendszer oly magasan áll, hogy ezereknek egyéni vallása azonos az egyház vallásával. De épen mivel ilyen magas és páratlan helyet foglal el, kell az embereknek időről-időre megvizsgáluiok, hogy az egyház mennyiben munkálja a nagy vallásos közönségnek lelki javát, a mely reá, mint dajkáló édes anyára tekint. És ha itt kénytelenek vagyunk ezen tiszteletre méltó rendszer néhány visszaélését kimutatni, megjeg}Tezzük, hogy csakis ezen visszaéléseket, nem pedig magát ama szent intézményt akarjuk elvetemülten ostromolni.

A templomba járással járó veszély főleg az Isten tisztelet formájától függ, de azért a legtökéletesebb egyház is többé-kevésbbé élősdieskedésre csábíthat, és pedig azon helyettesítés által, mely elválaszthatatlan a templomi Istentisztelettől. lm egy ember bizonyos öszegü szellemi igazságokat ad elő a többieknek, a ki ha igazi ember, saját munkáját adja elő. A megtalált igazságot megemészti, és az táplálja, gazdagítja őt, mielőtt nyája elé adná. És ezzel ugyancsak nagy mértékben táplálja, gazdagítja az hallgatóit is. De ez magában véve nem elég. Bármelyik keresztyén is teljes joggal kutathatja az igazságot és azt a sajátjává is teheti. Ez érdemben helyesen munkálódva, az igazságot legüdébb formájában nyeri el; alkalma nyílik, hogy az egyes doctrinákat bebizonyítva láthassa; személyes vallásra tesz szeri, mélyíti és bensőiti az erre érdemes véleményeket — névszerínt azokat, a melyek tisztességesek s elméjében a vallásnak szilárd alapot vet. De ha az egyesek a kész igazságot az egyháztól kapják, az igazság elfogadására szánt tehetségeik nemcsak fejletlenek

lesznek, hanem az igazságról való fogalmuk is fonák lesz. A ki bármi ürügy alatt is lemond az igazságnak személyesen való kutatásáról, az az igazságról is lemond. Maga ez a szó: igazság elveszti jelentését, ha az egy czéh kizárólagos birtokává leszen; és a hit, a mit csak igazságra lehet alapítani — a pusztán véleményre támaszkodó hiszékenységnek ad helyet.

Ezen fajtájú parasitáskodás különösen azon egyházakban otthonos, a melyekben az istenítisztelet egyéb részei a predikácziónak alárendelvék. A minek a gondolkodásra ösztönzőnek kellene lenni, a gondolkodás helyettesitője leszen. A hallgató valósággal sohasem tanul, csak hallgat. Mig az igazság és ismeret öregbülni látszanak, az élet és jellem hátra maradnak. Természetesen az ilyen igazság és az ilyen ismeret csak látszólagos. Neki nem került semmibe se, nem is jutott semmihez sem. Az Organismus lassanként elveszti mozgékonyságát és végre teljes intellectualis gyámoltalanságba, renyheségbe sülyed. A parasita egyháztag, a szószerinti „hallgató“ nem csupán lelkésze eszme körén belől él, de meg is elégszik azzal, hogy azok az eszmék lelkészéé! — miként a tudományos parasita, a ki azt képzeli, hogy ő mindent tud, mert jó könyvtára van.

A hol az istentisztelet viszont inkább szertartásos, a veszély emehez némileg hasonló, de mégis komolyabb jelleget ölt. Minden őszinte ember keresztyéni pályafutását azzal kezdi, hogy megkísérli szellemi tehetségeit gyakorolni. A fiatal élet pezseg ereiben, komoly szándékkal, határozott akarattal fog a haladáshoz. De egy idő múlva lemond a magas és eredeti fejlődés eléréséről. Sokkal nagyobb a kisértés, mintsem hiszi, hogy hagyna fel a nagyon nehéz törekvéssel. „A testnek bölcsesége ellensége Istennek“ s az a külső forrás, a mely legnagyobb segítsége, nem is sejtve fölbátoritja azt a testi bölcseséget, azt a bennünk levő ellenszenvet vagy a még halálosabb közönyt. Érdeklődve és meglepetve veszi észre, hogy egyháza mily gazdagon fel van szerelve mindazzal, a mi az ő lelki szükségleteit kielégítheti. Hetenként kétszer vagy háromszor veheti magához azon táplálékot. Egyházának gondolatai az övéinél mélyebbek, hite körvonalozottabb, Istentisztelete magasztos, szertartása fényes. Mi lenne természetesebb, minthogy személyes vallását a gyülekezet vallásával cseréli föl ? Ml lenne valószínűbb, minthogy az egyház hite észrevétlenül kiszorítja az ő saját hitét? M| lenne egyszerűbb, mint más lelkészek hevével megelégedni? Mi lehetne kisértőbb, mint a magános imádkozással felhagyni a sokkal könnyebb templomi szertartásért ? Egy szóval mi természetesebb, mint hogy a független, szabad sacculina gondatlan, haszontalan, ingyenélő parasitává váljék ? Épen azok az eszközök, a mikkel személyes vallását táplálná, vezetik félre. Bámulattal eltelve, vagy épen rajongással csüng az ékesen szóló ajkakon, érzékeit most a ceremónia izgatja föl, majd a zene andalítja el, igy éldeleg a parasita a hetenkénti Istentiszteleten — de jelleme illetetlen, akarata lankadt marad, durva lelke fel nem ébred, nem épül. És igy ezen gigási helyettesitő táplálkozási rendszer, a helyett hogy az egyes egyháztagok