Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1893-07-16 / 29. szám

487

DUNANTÍJLI PROTESTÁNS LAP.

788

kásság lehetetlen, munkásság nélkül pedig az eledel ha szontalan.

így az eledel a munkáságért, a munkásság az eledelért van; mindkettő pedig a haladásért, az érettségre való eljutásért, a mit csak szakadatlan tevékenység folytán lehet elérni. Tehát a könnyen szerzett eledel olyan táplálékot jelent, melynek megszerzése nem került fáradtságba, a mi pedig végtelenül fontosabb magánál a tápiá éknál. Tehát egy csupán létező élet lehetőségét jelzi. Az organizmus ekkor in statu quo fejletlen, éretlen; az organisatio első lépcsőzetén marad, s folyton növekedik benne a degeneratiora való hajlandóság. A mitől az Organismus függ, ami azt azzá teszi, az a tevékenység. És ha a táplálkozást illetőleg, az életmódban beált körülmények következtében, a számtalan tehetségek használására való ösztönzés megszűnik, akkor megakad először is a fejlődés, és végül azon illető szervek elvesznek. Egy szóval, ha egy Organismus semmit sem tesz, akkor maga is semmivé lesz.

(Folyt, köv.)

Csizmadia Lajos.

A gályarabok története.

(1674—1676.)

Irta: BORSOS ISTVÁN, gymn. tanár.

(Folytatás.)

Látogatásukra érkezett rokonaikkal csak távolról válthattak nehány szót. Különben is száz botütés terhe alatt tiltva volt nekik, hogy szenvedéseikről s azoknak okáról bárkinek is szóljanak. Levelet Írni vagy elfogadni tilos volt. Egy Lászlófy nevezetű szomszédos földbirtokosnak megesett rajtuk a szive s enyhíteni törekedett nyomoruságukat. Jószívűségéért azonban Kollonícs elfogatta s csak tekintélyes pártfogói tudták kiszabadítani a bajból. A bekövetkezett hideg tél alatt e félig ruhátlan raboknak kellett fát hordani a várba s vizet meríteni egy rendkívül mély kutból az őrség számára. E közben bilincseiket folytou víselniök kellett, úgy hogy a durva vasak lábaikat egészen kisebezték és felszakgatták. Csaknem egy évig tartó leirhatlan szenvedések után 1675. márczius 10-ikén még egyszer elibük adták a kötelezvényeket, hogy Írják alá. „Azt gondoljátok, gyermekek vagyunk“ ■— felelte Séllyei István s a halálra gyötört öt rab méltatlankodva utasította vissza még a gondolatot is, hogy ily módou szabaduljanak meg a gyötrelmektől, melyeket imádott egyházuk- és hazájukért kellett elszenvedniök. Még az nap útnak indították őket Bécsbe, a hol ismét összetalálkoztak többi társaikkal, kiket a szenvedések megtörni mindeddig nem tudtak.

Nem kisebb szenvedések vártak a Komáromba hurczolt 20 lelkipásztorra. Bilincsekbe verve, éjjelenként török foglyokkal és martalóczokkal zárattak együvé, egész napon át pedig a legalávalóbb munkát kellett végezniük. Enni sohsem kaptak eleget, sőt még ivóvízben is sokszor szükséget szenvedtek. Egyetlen ruhájukat, melyet rajtuk hagytak, tisztogatni nem volt szabad. Éhségtől és kimerültségtől sápadtan roskadozva, rongyoktól és piszoktól borítva végezték a nehéz munkát katonák őrizete alatt, kik a várparancsnok utasításából minden lehető alkalmat megragadtak, hogy a legdurvább kegyetlenséggel üssékverjék, hóhérolják e szeréncsétlen áldozatokat. Bizony, a ki csak látta ez elkinzott embereket, megesett rajtuk a szive. De jóindulat és részvét keveset segíthetett rajtuk, mert nemhogy valamit adni, hanem még beszélni sem volt szabad velük idegeneknek. Csak ritkán sikerült egyes jólelkü, kegyes asszonyoknak egy kis ételt vagy ruhadarabot csempészni számukra. Ilyen élet sokkal rosszabb volt a halálnál s e szerencsétlenek közül bizonyára mindenik örömmel üdvözölte volna a földi nyomorúságoktól megváltó halált. Csakhogy akkor még sokkal erősebb lelküek és vallásosabbak voltak az emberek, és sokkal jobban meg tudták becsülni Istennek legdrágább ajándékát, az életet, mint napjainkban, azért az öngyilkosságnak még gondolata sem ébredt fel bennük.

Megadással viselték hát sorsukat és hosszú időn át szilárdan utasítottak vissza minden olyan csábítást, hogy egyházuk ügyének feláldozásával mentsék meg magukat a kimondhatlan szenvedésektől. Bármennyire kínozták is őket, visszautasították a kötelezvények aláírását. Kínzóik azt gondolták, hogy ennek a szilárd ellenállásnak egyik okozója a köztük levő egyetlen kálvinista lelkész, azért azt elkülönítették tőlük s bilincsekkel megrakva a legpiszkosabb börtönben tartották teljes öt hónapon át. A magukra maradt 19 lutheránus lelkészt pedig csak annál jobban kínozták s mind sűrűbben kisérlették meg a szabadulás reményének csillogtatásával a szent ügytől eltántorítani. Végre is négy hónapi szenvedés után testileg összetörve, lelkűk ereje is megernyedt s egy gyenge pillanatában a kétségbeesésnek hajlandóknak mutatkoztak aláírni a kötelezvényt, hogy hivatalukról lemondanak. Kérvényükre azonban Kollonícs azt felelte, hogy a kegyelem ideje már lejárt s máskép nem szabadulhatnak meg, mintha vallásukat elhagyják s katholikus hitre térnek át. A szerencsétlen lelkipásztoroknak, kik egyszer már az engedmények veszedelmes lejtőjére léptek, nem volt többé elég erejük a most még súlyosabbá lett kínzások elviseléséhez s utóvégre is nagy lelki harczok után 17-en beleegyeztek az áttérésbe. Ezeknek a várkápolnában kellett iszonyú eskükkel elátkozni előbbi egyházukat s kötelezni magukat fej és jószágvesztés terhe alatt, hogy a katholikus vallásban híven megmaradnak.

Csak szánalommal és mély részvéttel gondolhatunk e szegény elesettekre, a kik hitüknek e szomorú hajótörése után lelkiismeretük mardosásaitól gyötörve még születésük napját is megátkozták, hogy nem tudtak oly erősek és hívek lenni, mint többi társaik. Ha valaki farizeusi gőggel követ akarna reájuk dobni, képzelje előbb saját magát az ő helyzetükbe s azután vallja meg, hogy képes lenne-é ő nem négy hónapig, de csak négy napig elszenvedni oly embertelen bánásmódot hitének romlása nélkül? Csodáljuk azokat a vértanukat, kik mindvégig hívek maradtak; de ezeket a nmgtántorodottakat sem Ítélhetjük el, csak sajnálni tudjuk őket. A három erős férfiút, kiket