Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-07-16 / 29. szám
489 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 490f hitükben semmi szenvedés meg nem tántoríthatott, Köpeczy Balázs szkárosi ref., Szedéni István veszprémi ág. ev. és Bugányi Miklós gömöri ág. ev. lelkészeket kettőzött mértékben üldözték és sanyargatták Komáromban 1675. márczius 18-ig, mikor is Lipótvárra szállíttattak többi társaikhoz De legtöbb szenvedés várakozott azokra, kiket a trencsénmegyeí Lipótvárba szállítottak. Mert az előbbi helyeken éhséggel, szomjúsággal, nehéz munkával, piszokkal és durva bánásmóddal csak testüket gyötörték az áldozatoknak, itt azonban mindezeken kívül kiszámított kegyetlenséggel tették próbára minden nap testüket és lelkűket egyaránt. Itt nem katonákra voltak bízva, hanem egy Kellio nevű vakbuzgó jézsuita vállalta magára, hogy megtöri ellenállásukat s áttériti őket a katholikus hitre. E szent czélja érdekében nem riadt vissza semmi embertelenségtől s oly vad kegyetlenséggel gyötörte áldozatait, hogy valóságos csodának tarthatjuk azok szilárd ellenállását s megtörhetlen hűségét. Lipótvárra szállították az elitéit lelkészek és tanítók nagy többségét, összesen 17 lutheránust és 22 kálvinistát. Éhség és bántalmak következtébeu azonban még útközben megtört három lutheránus és egy református lelkész ereje s a szent ügy védelmétől elállottak, teljesítvén üldözőik óhajtását. Ez a református Földváry János kethelyi lelkész volt. Tehát 35-en maradtak egyházuk és hazájuk szabadságának védőiül. Ezeket, mihelyt megérkeztek, Kellio a következő figyelmeztetéssel fogadta: „Én kötelességem s a nekem adott utasítás szerint ügyelek fel rátok s előre kijelentem, hogy súlyos büntetésbe estek, ha parancsaimat nem teljesítitek. Éltetek szomorúbb lesz a halálnál, mert fekete kenyéren és vizen kívül mást nem kaptok, bilincsekbe jártok s minden nyomorúságot el kell szenvednetek. Azután mindjárt meg vasaltatja őket. Némelyeknek kezét és lábát, másoknak a két lábát verik bilincsbe. Nem kímélik a legidősebbeket sem, kik a vénség miatt járni is nehezen tudnak. S mikor némelyek ártatlanságukra hivatkozva tiltakoznak ez ellen, azt feleli nekik, hogy mindannyian kétszeresen lázadók, t. i. a király és egyház ellen. „De ha a király ellen nem vétkeztetek is, az egyház ellen való lázadástok miatt minden büntetésre méltók vagytok.“ S e nyilatkozata szerint bánt is velük azután e kőszívű ember, kiben a szánalomnak vagy más gyengédebb emberies érzésnek árnyékát sem fedezhetjük fel. Kegyetlen természete s vakbuzgóságából folyó gyűlölete ez erős hitbajnokok iránt, kiket semmi kényszer sem téríthetett el üldözött vallásuktól, hozzáférhetlenné tették lelkét minden jobb érzés számára. Nem indult meg legynagyobb szenvedéseik látásán, sőt kélyelgett kínjaikban s szinte ördögi ravaszsággal észlelt ki újabb és újabb kinzásokat. Lipótvárba lépésük óta az üldözötteknek nem volt többé soha egy nyugodt órájuk. Napközben reggeltől estig bilincsekben végezték a legsúlyosabb munkát s mig a többi foglyok legalább ebédtáján pihenhettek, nekik még kevés és nyomorúságos kenyerüket sem engedték nyugodtan megenniök. A katonák folytonosan nyomukban álltak s ha a kinzottak közül valamelyik a szokatlan műnkában kimerülve s bilincseitől akadályozva nem tudott tetszésük vagy a folytonosan körülöttük levő Kellio tetszése szerint sietni: akkor dárdanyéllel, puskatussal, vízbe áztatott csomós kötéllel verték őket, mint a barmot, mig össze nem roskadtak. Szakáiukat kitépték, öklözték és rugdosták őket minden lehető alkalommal. Kelío jutalommal és fenyegetésekkel ösztönözte a katonákat, csakhogy minél durvábbak és kegyetlenebbek legyenek. S ebben maga adott a katonaságnak jó példát. így tartott ez télen nyáron egyaránt. Azt gondolhatnánk, hogy ezen gyötrelmes nappalok után legalább éjszaka találhattak egy kis pihenést. De — fájdálom — ez nem igy van. Lelketlen üldözőjük gondoskodott róla, hogy még éjszaka se találhassanak nyugalmat és üdülést. Nyáron, a forróság idején, rendesen oly szűk és piszkos börtönbe záratta őket, hogy a kíállhatlan bűz és forróság miatt majd elvesztek, a gyengébbek elájultak s mégsem jöhettek ki a szabadra. Télen pedig olyan börtönbe rekesztették őket éjente, melynek a szabad ég volt a födele; s hogy e szerencsétlenek, kiknek ruházata csak hitvány rongyokból állott, meg ne fagyjanak, kénytelenek voltak beleásni magukat a mély piszokba és szemétbe ; vagy többen összebújtak, hogy testeikkel védjék egymást, miközben gyakran megesett, hogy nehéz bilincseikkel súlyos sebeket ejtettek egymáson. A kik az ablakhoz közel szorultak, azoknak gyakran leperzselték puskaporral hajukat, szakállukat az erre fölbérelt katonák. Öt ilyenféle börtön volt kiválasztva számukra. Egyiken, melybe legnagyobb részüket szokták zárni, szenynyes csatorna folyt keresztül, mely eső idején annyira megáradt, hogy nyakig kellett a sárban és piszokban heverniök. Később sok könyörgés után megengedték, hogy földdel hordhassák meg a talajt. De csakhamar ez is sárrá változott s undorító szagu lett a szeméttől, békáktól, kígyóktól és mindenféle utálatos férgektől. Egy neme a kínzásnak volt rájuk nézve a börtönben az is, hogy többnyire nem lehettek magukban, hanem czégéres latrokat zártak közéjük, kik istentelen beszédeikkel megakadályozták, hogy legalább éjjszaka könyöröghessenek háborítatlanul a jó Istenhez. Gúnyolódva mondta nekik Kellio: „Ez apurgatorium* Mire találóan felelték az üldözöttek: ha ez a purgatoríum, akkor van remény szabadulásunkhoz. Kellio boszusan igazította helyre szavait: Nem, ez maga a pokol, honnét nincs szabadulás. “ (Folyt, köv.) Az őrségi egyházmegye közgyűlése. Az őrségi ev. reform, egyházmegye jun. 29-én Körmenden tartotta ez évi rendes közgyűlését nt. Somogyi Gyula esperes és Dienes Lajos egyházmegyei gondnok urak társelnöklete alatt. A megnyitó imát a szépen kidolgozott s az egyház politikai viszonyokra is kiterjeszkedő esperesi jelentés követte, melyből kitűnik, hogy egyházmegyénkben a val
