Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1893-07-16 / 29. szám

485

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

486

sacculina degeneralt typus, az, hogy azon állatok, melyek nauplius formában kezdik az életet, csaknem minden más esetben — mert több fajta van ilyen — a fejlődés magasabb és magasabb lépcsőjére jutnak és végre legmagasabb tökéletességüket elérik az által, hogy ollótlanokká, tengeri és közönséges rákká vagy más crustaceává lesznek. De a sacculina nauplius a helyett, hogy ilyenné fejlődnék, elérve egy bizonyos pontot, visszafordul. Visszariad az életért való küzdelemtől, és valószínűleg eleinte védelmet keresett csupán s csak később követelt táplálékot gazdájától, és igy fokozatosan sülyedve idő folytán teljesen mástól függővé lett.

A természet szemeiben ez kettős bűn. Mert először is ezen ténye figyelembe nem vétele az evolutionak: azután pedig — a mi különben gyakorlati szempontból véve ugyan az — kibúvás a munka nagy törvénye alól. Mindez pedig a természet boszuját hívja föl. A sacculinának a törvény megrontásáért lakolnia kell, és büntetése azon különös és figyelemre méltó módon történik, miként a természet büntetni szók, t. i. természetes folyamat szerint saját szervezetében veszi el büntetését: sacculina marad, holott Crustacea lehetett volna. Szabad és független, magasabb structuráju Organismus helyett, melyben önálló tevékenységgel és saját energiával élhetett volna, érzéketlen és csaknem alaktalan zsákká fajult, örökös fogságra és élőhalott sorsra kárhoztattatott. „Valamely állat viszonyaiban előforduló minden olyan változás — mondja Ray Lankester — mely által az a táplálékhoz könnyebben hozzá juthat és magát könnyebben biztonságba helyezheti, úgy tekinthető, mint annak a degenerátióját eszközlő törvény; épen miként egy-egy tevékeny, egészséges ember is elfajul, ha hirtelen nagy vagyonhoz jut; vagy miként Róma is elfajult, a midőn az ó-világ kincsei birtokába jutottak- Az élősdiség megszokása épen ily módon hat az állati szervezetre. Ha egyszer az állat a parasita életre vetemedik, elveszti lábait, állkapczáját, szemeit, füleit, a tevékeny, és magasabb rendű rákféle vagy rovar egy zsákká lehet, mely táplálékot szív és petéket rak *).

Ennél nyomatékosabb illustratioját nem képzelhetjük annak, a mit teljes joggal „a síilyedés physiologiájának“ nevezhetünk. A szellemi degeneratiot azért nem ismerjük föl oly könnyen, és annak rettenetes következményeit azért nem fedezzük föl egy hamar, mert szemmel nem láthatjuk. De ha a szellemet mint élő organismust vizsgálhatjuk vagy az elfajuló lelket az összeliasonlitó boncztan elvei szerint tanulmányoztuk, nyilvánvalóvá lesz előttünk a bűn hatása, még a növekedés vagy munka iránt való gondatlanság bűnéé is, a mely aztán a gyakorlati vallás felől képzeteinket meg fogja változtatni. Itt nincs helye az a fölött való kétkedésnek, hogy a lélek is megfelelő viszonyok között ugyanazokon megy keresztül, a miken a test.

Az elfajult büntetése nem olyas képzelt vagy bizonytalanféle, olyan ismeretlen mértékű, a mit mi nem is tudnánk megmérni, vagy a mit, mivel Isten jó, teljesen ki is lehetne kerülni. A következmény felismerhető a lélek structuráján. Hogy úgy szóljak physiologiai az. Mi most

*) Degenaration, bij E. Ray Lankaster, p. 33.

nem arról beszélünk, hogy közönyünk vagy lágyságunk az ítélet könyvét mennyiben érinti, hanem, hogy mit eredményeznek a lélek jelen állapotában. A degeneratío büntetése egyszerűen degeneratío: elvesztése némely functioknak, bizonyos szervek elgyengülése, a szellemi természet elsatnyulása. Újra életre serkenteni egy nem használt orgánumot úgy látszik nehezebb és reménytelenebb, mint egy egészen újat fejleszteni. Az elfajultnak az a rettenetes sorsa, hogy lépésről-lépésre kell megtennie visszafelé elgyöngült lábaival azt az utat, a honnét eltévelyedett. Mintegy szél ellenében hajózva, magával czípelve eltévedése tudatának nehéz terhét, kell neki visszahatolnia — és alig tudva, ha vájjon előbbi esésének nyommasztó emléke buzditja-e avagy bátortalanítja.

Ámde mi most nem a sülyedés pliysiologiájáról akarunk értekezni. Arra sincs szükség, hogy bővebben bizonyitgassuk, miszerint a parasitásbodással okvetetlenül vele jár a degeneratío. Ezért vizsgáljuk hát a modern vallásos élet nehány olyan vezér eszméjét, melyek közvetve vagy közvetlenül előidézik a parasita szokást, és ez által a már említett titkos és nyilvános biinhödést hozzák ezer és ezer gyanútlan áldozatra.

A biológusok két fő okot ismernek, mint a melyek az élősdies szokást fölkeltik és szülik. Az egyik az a kisértés, hogy erőink, tehetségeink felhasználása nélkül szerezzünk biztonságot; a másik pedig, hogy fáradtság nélkül jussunk táplálékhoz. Valószínűleg mindig az előbbi az első lépés. A védelmet kereső állat úgy találja egész váratlanul, hogy ily módon bizonyos mennyiségű táplálékhoz is hozzá juthat. Eleinte talán a körülmények is kényszerítik, hogy házigazdáját megrabolja, mert különben éhen veszne. Lassanként azután annyira bele törődik ezen állapotba, hogy minden szükségeseket attól szerezzen meg, hogy idővel megrögzött parasitává leszen. De bár miként keletkezzék is ezen szokás, mégis az élősdiség káros volta a táplálék kérdésével függ össze. Pusztán a biztonság másodlagos, bárha azért még sem jelentéktelen, mert míg az Organismus szervezetének egy részét elveszti ugyan, ha ellenségeitől nem saját erőkifejtése folytán menekszik meg: addig a táplálkozás szerveinek helytetenül való használása teljes degeneratiot von maga után.

És most eljutottunk oda, a hol az elmondottakat alkalmazhatjuk. Lássuk azon eseteket, a mikor az erkölcsi és szellemi sphaerában a táplálkozási szervek helytelenül használtatnak. Valamint a pliysikai, úgy az értelmi, erkölcsi és szellemi élet fentartására a táplálék egyaránt szükséges. Mindenik Organismus el van látva a neki megfelelő táplálék megszerzésére specialis, arra alkalmas szervekkel. Az Organismus főnyeresége nem a tényleg megszerzett táplálék mennyiségétől függ, hanem azon munkásságtól, a melyet annak megszerzésére kifejt. Ezen munkásság egyrészről csupán eszköz ama czél szolgálatában, hogy eledele legyen; de más részről a munkásság is czél, a mit az eledel után való járással ér el. Egyiknek sincs a másik nélkül permanens haszna; a kettő között való viszonosság oly benső, hogy azt bizonyítgatni, melyik szükségesebb — hiú vállalkozás lenne. Táplálék nélkül a mun